- Félek a jövőtől. Meglátod a világháborút nem kerüljük el. Ha hadba vonulunk Szerbia ellen, nyakunkra jön az orosz. Az angol meg a francia is szembe kerül a némettel. Olyan világégés lesz itt, melyből a monarchia nem kerülhet ki győztesen. A háború vége Magyarországra lesz szörnyű. Szülőföldemet, Erdélyt, elnyeli majd az oláh. A Felvidéket, a tótsággal együtt uralma alá hajtja a szlávság. Tenyérnyi Magyarország marad. Mint törpe nemzet bizonytalanul hányódik majd a népek tengerében. Szörnyű elgondolni a véget mely leszakítja rólunk Selmeccel együtt ezt a szívembe nőtt gyöngyszemet, Vihnye-fürdőt. A magyar helyett majd a szlávság uralkodik itt, a tótság hangoskodik.

- Ugyan, ne légy ilyen borúlátó - nyugtatta Szénásy doktor barátját, Sztancsay Miklóst, Selmecbánya főjegyzőjét.

Az alkonyatba hajló nap tűnő sugarai megaranyozták Miklós sötétbőrű székely arcát, mely olyanra változott ekkor, mint valamilyen bronzszobor. Sötéten villogó szemére a ború fátyla ült.

- Én már nem látom többé Erdélyt… és búcsúzhatom Vihnyétől is.

Néhány nap után megjött a hadüzenet és a mozgósítás híre, a nyugodt és kedélyes fürdőváros felbolydult, a nyaralók összecsomagoltak és hirtelen üres lett minden. Szénásy Józsefnek is vissza kellett utaznia Budapestre.

Extázisban tombol a pesti utca. A villamosok sűrűn állnak a Nyugati pályaudvartól a József körútig. A gyalogjárók, a kávéházak, vendéglők teraszai egyetlen mámoros tömeggé sűrűsödnek össze, nincs ismerős és nem ismerős, nincs bemutatkozás, mindenki ujjong, egymás kezét szorongatja, kalapot lenget, énekel, éljenez. Az út közepén egymásba karolva két-háromszáz főnyi csapatok vonulnak dalolva, éljenezve. Ahol csak megreked a tömeg, mindenütt akad szónok, aki a többiek vállára kapaszkodva lelkesítő beszédet rögtönöz. A menet megáll minden zenés kávéház előtt, a zenekar kiáll a gyalogjáróra, eljátszik néhány lelkesítő nótát, aztán dalolva mennek tovább a következő kávéházig. A legújabb harci nótát éneklik, melyet zseniális népösztönnel a Kossuth-nóta dallamára húztak:

Ferenc Jóska azt üzente:
Elfogyott már a türelme,
Masírozzunk Szerbiába!
Halál a szerb gyilkosokra!
Éljen a magyar!

Ha a király ezt üzeni,
Mindnyájunknak el kell menni!
A szerbeket jól elverjük,
Karagyorgyét elkergetjük.
Halál a szerb gyilkosokra!
Éljen a magyar!

Esik eső karikára,
Ferenc Jóska kalapjára,
Valahány csepp esik rája,
Annyi áldás szálljon rája.
Éljen a mi jó királyunk!
Éljen a haza!

és zúg a Vesz-szen Szerbia! Vesz-szen Szerbia!

Az Oktogonon az Andrássy út felől katonabanda közeledik, Mindenki odarohan, körülveszik, éljenzik. A karmestert fölemelik és a Kossuth-nótát éneklik. Éljen a háború! - kiáltják. Egy fiatalember, aki mindenesetre fölényes akar maradni, gúnyosan megjegyzi: - Jó, jó! Majd ha egy golyót kap a hasába, akkor nem éljenez. Egyelőre azonban csak ő kap egy ökölcsapást a hasába.

A Munkapárt és a Nemzeti Kaszinó erkélyein estéről-estére szónokok jelennek meg, akiknek szavát viharzó éljenzéssel fogadja a közönség. - Éljen Tisza István! Éljen a háború! - Vesszen Szerbia! - Le Oroszországgal! - Le az orgyilkosokkal! - zúgják, majd a Himnuszt éneklésébe kezdenek, aztán jön, hogy

Boszniának hegyei,
A fekete kövei
A magyar királyé.
Mégis az a Szerbia,
Az a kutya Szerbia
El akarja venni.

Megállj, megállj kutya Szerbia!
Nem lesz tiéd soha Bosznia!
Mert a magyar nem enged,
Míg a vére megered,
Bármennyit is szenved.

Az örömünnep szakadatlan. Ma hajnali két és három között nagy tömeg munkás és jobban öltözött férfi verődött össze és a háborút éltetve vonult végig a főváros főbb utcáin. Nagy nemzeti színű lobogóval mentek, éltették a háborút, a királyt, énekelték a Szózatot, a Himnuszt, a Kossuth-nótát, kiáltozták, hogy vesszen Szerbia.

Így folyt ez napokon keresztül. Az embereken valamilyen megátalkodott, hősies derű vett erőt.

A bevonult tartalékosok ellepik az utcákat, a köztereket. A pályaudvarok boltozatai alatt szakadatlanul zúg az éljen, a katonai irodák előtt kifogyhatatlan tömege az önként jelentkezőknek. A Szegényház téren, ahol népfelkelőnek lehet jelentkezni, nincs egy talpalatnyi üres hely. Bent az elkerített kis kertecskékben alszanak, beszélgetnek az emberek. Némelyik már harmadik napja akar a jelentkező bizottság elé jutni, de nem tud, annyian vannak. Az egész ország mindenviseletű, mindenfajta népét itt összegyűlve látni: földmunkást, iparost, kézművest, gyáriakat, vasúti szolgát, postásokat, fővárosi szolgát, fináncot, minden együtt, mi adminisztrációnkat és életünket alkotja. Mindenki tréfálkozó és jókedvű, szaporán vásárolják a nemzetiszín tollat és tűzik kalapjuk mellé.

Napok alatt felszöknek az árak: 14 helyett 32 fillér a burgonya kilója, 50 fillér a paradicsom, hús kilónként 20 krajcárral drágább. Nincsen tej. A liszt kilója 58 fillér. Fogytán a szén, a gőzmalmok nem őrölnek. Élelmiszerhiány fenyeget. Egy kereskedőt véresre vertek a piacon, mert a krumpli kilóját 36 fillérért árusította.

A zálogházak forgalma megnőtt. Főleg katonai felszereléseket, gukkereket és revolvereket váltanak ki, de a kiváltás eltörpül az elzálogosítások mellett. Feltűnő, hogy az emberek a háztartások legszükségesebb tárgyait is elhozzák. Különösen sok ágyneműt zálogosítanak el. A Népsegítő Irodát százával lepik el az asszonyok, mert a háziúr a lakbért követeli tőlük, fizetni pedig nem tudnak, mert övéik bevonultak. Hogy a kilakoltatásoknak elejét vegyék, a minisztérium rendeletileg két hét halasztást ad lakbérfizetésre.

A behívott felesége és minden nyolc évnél idősebb gyermeke fejenként és naponként hetvennyolc fillér állami segítségben részesül. Nyolc éven aluliak a felét kapják. Ezenkívül lakásilleték is jár, ami az ellátási illeték fele, de nem fejenként, hanem családonként. Továbbá a család összes tagjai részére engedélyezendő segély együttvéve nem lehet nagyobb, mint a bevonultnak átlagos egy napos bére, illetve keresménye volt. A bevonult családfő elhalálozása esetén pedig családja még fél évig élvezheti a segélyt.

Szénásy hadnagyot a 4-es nehéztüzérek mellé osztották be katonaorvosnak.

Csapattestemmel délnek tartunk a szerb harctér felé. Amikor a berakodással elkészültünk, és a vonat megindult, parancsnokunk – Lang alezredes – jégbe hűtött pezsgőt bontatott. Vonatunk virágeső. A tiszti asszonyok még Budapesten felvirágozták fülkéinket. Az állomások is felvirágozva. Rendre előkerültek a csomagok, melyeket a gondos feleségek, szerelmesek készítettek, adtak útravalóul tisztjeiknek. Folyt a kínálgatás, a derűs hangoskodás a tiszti kocsikban. A legénység sincs étel, ital nélkül és dalol szakadatlan. Cegléden úri hölgyek nagy vendégséget csaptak. A cigány húzta, és a sínek kavicsfövenyén a fiatalabb tisztek a hölgyekkel táncra perdültek. Kecskeméten, Szabadkán a jelenet megismétlődött.

Egy éneklő zászlóaljat visz a vonat az éjbe. Férfiének csap ki belőle, mint a mozdony kéményéből a tüzes szikra. Egy bekanyarodó másik sínen egy másik katonavonat énekel el mellettünk. Jobbra, messzebb a sötétben láthatatlanul szintén egy férfidal gurul a síneken délfelé, minden sínpáron ének patakzik. Ezen az éjszakán egész Európában dalok száguldanak egymás felé, táborok nagy kórusába torkolván. Ilyen éneklés még nem volt a föld hátán. A hadseregre gondolok, melyhez csatlakozni fogunk. Egy óriási énekóceánnak gondolom, melybe énekfolyók ömlenek.

"Húzd rá, te emberevők sarja,
Húzd rá Jonny, a te zenéd!
Amelyben ritmusát e kornak
Kegyetlenül kifejezéd. —
Bach, Beethoven, Mozart, s a többi,
Vagy Wagner, Liszt, ma már avult,
Mert Jonny haláltánc zenéje
Ez a jelen és nem a múlt." 

1928. március

Körúti mulató. Parkett. Táncosnők. Jazz band. Éjfélutáni hangulat, a pincérek lihegnek, verejtékeznek. Tán szilveszterkor se volt ilyen forgalom, mint most, tenyészállatvásár idején. És Pest berendezkedett a tenyészállatvásárra, a vidéki vendégseregletre. A jazz band magyar nótákat tanult. A táncosnők nemzetiszín pántlikát kötöttek bubifrizurájukra. Egy tánccsoport magyar táncot lejt pruszlikban, piros csizmában, Liszt rapszódiára. Körös-körül a páholyokban és az apró asztalok mellett ott ül a vidék. A jazz band a Kéknefelejcset játsza, szörnyen. Szemben velem uradalmi intézőformájú alak, felkiált

- Hej, az áldóját! Az én babám egy fekete nő!

A zenekar most a Maros vize folyik csendesent húzza, szaxofonnal.

- Na, hát mi van azzal a fekete nővel? A fekete nőt játsszátok az Istenit!

A Maros vize folyik tovább csendesen. A vidékiek unják. Az egész mulató álmos.

- Belelövök ebbe a bandába! Mit cincogják itt nekem ezt a sok nyálas dolgot! - méltatalnkodik és énekelni kezdi, hogy "Az én babám egy fekete nő, a szeme fénylő fekete kő...", aztán virágot vesz az egyik táncosnőnek. Átnyújtása után az intézőformájú megszólal: - Ejnye, de hosszú a szoknyád! Tán nem ismered a divatot? Mifelénk Magyaróváron rövid szoknyában járnak a macskák!
- Tud maga táncolni? - kérdi a táncosnő.
- Hát hogy az ördögbe ne tudnék!
- Na jöjjön egy csárdásra!
- Csárdásra??? Ki a fene táncol máma csárdást?? Cselsztont járunk mi tyúkocskám!

Az intézőforma leültette asztalához a táncosnőt. Öt perc múlva már a jazzdobossal tárgyal és a hatodik percben már a fekete nőt játsza a zenekar. Az intézőformájú kiugrat a parkettre és charlestonozni kezd. A vidék csatlakozik hozzá. Hirtelen megtelik a parkett. Táncolnak a csizmások, a bricseszesek, a vadászkalaposak, a dolmányosok.

A régi képviselőház kapujának szögletében kis cigánygyerek hajol a hegedűje fölé. Kilenc-tízéves lehet. Az egyik lábán cipő, a másik meztelen. A szeme könnyes a hideg márciusi széltől. Az ezüsthajú cigánykirály, XXXVI. Rácz Laci fordul be a kapun. Meghatottan nézi a gyereket, egy pengőt dob neki, aztán fürgén nekivág a lépcsőknek.

Zsibong a ház nagyterme. A Magyar Cigányzenészek Országos Egyesülete tartja közgyűlését benne. A vezetőség hívei a jobboldalon, az ellenzékiek a baloldali padokban. Az első sorban ülnek az akkreditált cigányprímások, hátrább pedig szépen sorrendben, különböző fokozatok szerint a többiek. Azok a cigányok, akik éjszakánként az utcán játszanak, vagy házról-házra muzsikálják végig a várost, nem is merészelnek az elegáns urak közé ülni. A fiatalabbak közül egyesek valóságos dandyk. Gáspár Guszti, Lakatos Flóris bandájának cimbalmosa, monoklit is visel.

Még meg sem kezdődött a gyűlés, máris szenvedélyes a hangulat. - Elnököt kell választani! - Erőskezű elnököt! Mert megöl a kenyértelenség és a jazz! - kiáltják az ellenzéki padokból.

A gyűlést Rácz Zsigmond ügyvezető alelnök nyitja meg, aztán egy másik alelnök, Berkes Miklós, emelkedik szólásra.

- Mikor szomorú helyzetünket lefestem, elsősorban a sajtó képviselőihez szólok, hisz mi, cigányzenészek, a saját bőrünkön naponta tapasztaljuk. Kérem önöket, adják hírül tragédiánkat, írják meg, hogy amióta a jazz band divatba jött, nemcsak a mulatókból, az előkelőbb éttermekből és kávéházakból, de még a kültelki kiskocsmákból is kiszorulunk, annyira, hogy a 2500 fővárosi muzsikus cigány 93 százaléka szerződés nélkül van. Vidéken sem jobb a helyzet, ott vagy rádió szól a kocsmában, vagy Budapestről hozatnak le jazz bandet...

- Siófokon a női jazz band tagjai fákon szaxofonoztak!!! - kiálltja közbe egy felháborodott hang.

... miközben nyomorog, éhezik a cigányság. Négy-ötgyermekes családapák két-három pengőt keresnek egy héten a legjobb esetben. Ezt is úgy, hogy szinte koldulásképpen mennek be egy-egy kisebb vendéglőbe muzsikálni. Csak úgy portyáznak szerződés nélkül. Persze csak szombaton és vasárnap, egész héten egy fillért sem keresnek. Az idén megtörtént az, amire még a magyar életben példa nem volt, hogy a bálokon katonazenekar és jazz band játszott! Már innen is kiszorult a cigány. Persze, amikor már az urak benne voltak a mulatságban, akkor odaintettek bennünket, mert szívhez szólóan a fülnek muzsikálni mégis csak mi tudunk. Persze, vannak olyanok is, akik beléptek jazz bandekbe. Ez szégyen, de hát mit csináljanak, ha nem tudnak kenyeret adni családjuknak...

- Hogy a nyavalya törje ki! - szólal meg Füredi Fábián. Öreg koromra köllött megtanulni bendzsózni meg szaxofonozni, a sógorom dobolni tanul. A Balogh Jancsi is dobos lett. Te, Zsiga, meg szaxofont fújsz a Barossban.

... A cigányzenészek túlnyomó része azonban azt mondja: inkább nyomorgunk még egy-két évig, de várunk, mert a jazz band csak divat, és végül mégis csak győzni fog a magyar nóta.

- Jóérzésű ember gyomoridegességet kap, amikor hallgatja ezeket a jazz band néven garázdálkodó zenekarokat - mondja erre Radics Béla. Nemcsak az ízlést és az erkölcsöt sértik. A jazz valóságos merénylet a nemzeti táncok és a magyar zene ellen. Nagyon sajnálatos, hogy nálunk is erőre tudott kapni ez az alkoholos muzsika, mely tele van fertőző bacilussal. Olyan ez, mint a járvány, mint a betegség, alig várjuk, hogy elmúljon.

- Hiába a kérelmek, kiáltványok, a deputációk, nem vesznek komolyan minket, félvállról, mosolyogva beszélnek velünk - szólal meg ismét Füredi Fábián. Hiába kértük a képviselőket, nyújtsanak be törvényjavaslatot a magyar nóta védelmére. Hiába kértük, rendeljék el a jazz bandek feloszlatását, vagy legalább korlátozását, hisz ha a kormánynak van joga megtiltani idegen áruk vagy káros szellemű nyomdatermékek behozatalát, akkor éppen így betilthatja az idegen muzsikát is! Hiába kértük, hogy ahol jazz bandet alkalmaznak, ott kötelezően legyen cigányzenekar is; hogy este tíz után ne szólhasson jazz; hogy a zenés műsorokban és táncmulatságokon elhangzó számok legalább fele kötelezően magyar legyen; hogy műsorengedélyt csak ilyen rendezvények kaphassanak; s hogy mindezek betartását a rendőrhatóság ellenőrizze. Scitovszky belügyminiszternek még szerenádot is adtunk... a magyar dalosok is ott voltak... de hiába... minden hiába.

Ekkor szólásra állott fel XXXVI. Rácz Laci. Láttára tomboló éljenzés tört ki.

- Én, a cigányok királya - kezdte, mire újból kitört a tapsvihar - azt mondom nektek, testvéreim, hogy a magyar nótákkal majd mégis csak legyűrjük ezeket a jazz nótákat. És majd küldöttségbe megyünk a kormányzó úrhoz és tőle kérjük, hogy védje meg a magyar nótát. Ezzel leült. A rövid szónoklatnak frenetikus hatása volt. A cigányok felugráltak és percekig éltették Rácz Lacit, a királyt.

A NÉGER KULTÚRA

névtelen cikk a Bangha Béla szerkesztette Magyar Kultúra című folyóiratban, részletek:

A Fővárosi Operettszínházban "Zenebona" címmel jazz-operettet játszanak. A Király Színházban a "No, no Nanette" című jazz-operett ment egy külföldi vendégtársulattal. A Városi Színház most mutatta be a "Húzd rá Jonny" című jazz-operát és a Fővárosi Operettszínház május elsejére hirdeti Josephine Bakernek, a hírhedt meztelen néger táncosnőnek fölléptét. Elég csak erre a négy adatra rámutatni s valóban igazat kell adnunk annak a felfogásnak, hogy Budapesten néger invázió van. De nem kell okvetetlenül színházba menni, hogy erről meggyőződjünk. A mozilátogató közönséget a "Táncoló Bécs" című jazzfilm reklámjai csalogatják, plakátokról és hirdetési oszlopokról fekete négerek röhögnek Budapest arcába, a bárokban, a mulatókban ordít a szaxofon, puffognak a néger dobok, sikolt a bendzsó, a szalonokban és a tánctermekben harsog, uralkodik és tombol a jazz. A kongóvidéki néger bekerült Európa szívébe, járja a néger táncokat, üvölti a banán-dalt, és Európa nem veszi észre, hogy amíg dúdolja a hírhedt kuplét "Jaj, de csúszik ez a banánhéj," azalatt az európai civilizációt fenyegeti valami alattomos, rettenetes veszedelem.

A jazz kígyózó tüzes lávája, a divat, a tánc buja szédülete felperzselt mindent, ami még a keresztény civilizációból megmaradt. A jazzel együtt jött be az erkölcsi szabadosság, ruházatban, társalgási modorban és táncban egyaránt. A zsidóság szalonosította ezt a néger szellemet, s ennek a szellemnek térhódítása nem állt meg csak a zsidóságnál. A zsidóság mindig ellensége volt az árja kultúrának, most is pionírja lett a fekete világ főseregeinek. Sajtójában, a divatban egyszerűen átplántálta a néger szellemet a keresztény társadalomba is, így jutottunk el még a mi világunkban is a bubifrizurás és térdet mutogató nagymamákhoz, hogy a serdületlen fiúk és lányok viselkedéséről, táncáról, ötórai teáiról, társalgási modoráról ne is panaszkodjunk.

Régi taktikája a destrukciónak, hogy soha sem nyíltan és negyvenkettesekkel bombázza a keresztény kultúra erősségeit, hanem ha kell lopva támad, cukros vízben, vagy az éltető kenyérben elkevert méreggel, sőt Jericho ostromának példájára, a zene alattomosan kúszó kígyóival akar meglepni minket.

A darab erkölcsbántó, otromba és alávaló. Egy szállodában Jonny, a néger zenész, ellopja Danielotól, az európai zenét képviselő hegedűművésztől csodahegedűjét. Gyáván, furfangosan hajtja végre tettét. Mikor aztán a színpadra berobogó vonat elgázolja Danielot, Jonny a lopott hegedűvel a Broadway fényözönében, majdnem egész meztelenre vetkőzött görlök feje fölött, egy szándékosan vagy nem szándékosan vörösre mázolt zongorán állva húzza az új idők dalát, a néger zenét, és röhögve hirdeti, hogy a vén Európa ideje már lejárt, most jön ő, Jonny, a Kongó, a Zambezi vidéke, a jazz, a banántánc, a meztelen görlök serege.

Ezt a művet a Városi Színház mutatja be. Tehát Budapest székesfőváros, a hivatalosan kereszténynek mondott ország szíve, vette pártfogásába színházában ezt a jazz-operát, nem egy magánintézmény, hanem a Budapest keresztény többségű polgársága által fenntartott színház.

Az egyetemi ifjúság volt ismét az, aki megmutatta, hogy tűrhetetlenül ragaszkodik a keresztény kultúrához és vele Európához.

A "Húzd rá Jonny" című jazzopera premierjének estéjén a Városi Színház körül biciklis és gyalogos rendőr osztagok állnak. A karhatalom vezetője Radák György főtanácsos, de itt van Hetényi Imre főkapitány-helyettes és a politikai osztályt vezető Schweinitzer József rendőrtanácsos is. A kapuk előtt nagy embertömeg hullámzik. Tizenöt-húszas csoportokban fiatalemberek sétálgatnak fel-alá. Bot van a karjukon. Itt-ott kisebb csoportokba verődnek. Körülbelül kétszázan lehetnek. Egy Kémeri-Nagy Imre nevű egyetemi hallgató verbuválta őket. Ő is itt van, még pedig elváltoztatott külsővel, álruhásan. Ez voltaképen azt jelenti, hogy polgári ruhát öltött, ugyanis Kémeri-Nagy általában feketezsinóros ruhában, tollas kalapban, fekete csizmában s a gyalogcsizmára felerősített pergő lovassági sarkantyúval szokott járni, olykor kardot is köt.

A színészbejáró előtt hirtelen nagy csoportba verődnek a tüntetők és az ergerberger éneklésébe kezdenek: "Erger, Berger, Schossberger / Minden zsidó gazember! / Akár handlé, akár más / A kenyere a csalás!” Egy csapat rendőr rohamlépésben feléjük indul és szétzavarja őket, de öt perc múlva újra ott vannak s megint felhangzik az ének. Radák főtanácsos parancsot ad szétoszlatásukra mire a rendőrök kardot rántva előrerohannak s a tömeg gyorsan eloszlik a mellékutcákba. Vagy százan a Népszínház utcában verődnek újra össze. Az ergerbergert éneklik s föl-alá sétálnak, közben ablakokat, kirakatokat zúznak be. Néhány járókelő rosszalló megjegyzéseket tesz, ezekre csoportosan rontanak s botjaikkal ütlegelik szerencsétleneket. Rendőrök érkeznek, kérik, oszoljanak, amire hangosan gúnyolódó megjegyzéseket tesznek, erre a rendőrök kardot rántanak és szétkergetik a fiatalembereket. Zömük a Conti-utca (ma Tolnay Lajos) felé veszi az irányt, ahol a Népszava szerkesztősége és nyomdája áll.

Odabent hírét veszik a közelgő tüntetőknek. Elhatározzák, nem fogják hagyni, hogy megismétlődjön a néhány évvel azelőtti pusztítás, amikor az Országos Antiszemita Párt gyűléséről érkező felhergelt "klerikális söpredék" betört az épületbe és a Himnuszt énekelve feldúlta a szerkesztőséget és szétrombolta a nyomdát.

A tüntetők a Népszava elé érkeznek, lehetnek vagy nyolcvanan. Kőzápor zúdul az épületre s az egyik hangadó, Kolorits medikus, prémgalléros bundájában elrikkantja magát: "Zsidóvért akarok ma látni! Gyerünk be!" Ebben a pillanatban kinyílik a kapu, munkások rohannak ki és tízperces csatában szétverik az "úri-keresztény" ifjakat. Mire a rendőrség megérkezik már üres a placc. Csak egy kis csoport nem oszlott szét. Az embergyűrű közepén egy nem egészen fiatal asszony veri a férjét. Egy fiatalabb nő rohamlépésben menekül az egyik mellékutca felé. A férj ijedten védekezik, a nő egyre dühösebben veri és azt kiabálja: - Te gazember!

895. Magukat magyaroknak nevező kábé kétszázezres ázsiai horda telepszik a tenger fenekére, melyet Kárpát-medence néven ismerünk. Első dolguk Álmos nevű fejedelmük megölése. Őt tették felelőssé a vereségért, ami ide űzte őket. A területet, ahol szlávok, bolgárok, frankok, avarok élnek, és a frank, morva és bolgár állam fennhatósága alá tartozik, fokozatosan veszik birtokukba. Miután összeszedték magukat, úgy gondolják legjobb lesz kisebb-nagyobb csapatokban rázúdulni Európára, és kirabolni, felgyújtani, elhurcolni, megerőszakolni, megölni, akit csak lehet. Kalandozások – utódaik csak így emlegetik ezeket a rémtetteket, melyeket több mint fél évszázadon keresztül sorozatban követtek el. Némelyek büszkék is rá, hogy féltek tőlünk. Miközben gyűlöltek és megvetettek bennünket.
 
970 táján minden irány bezárul. Kudarc, kudarcot ér. Abból kell megélni, amit ez a föld és népe ád. Géza, a törzsszövetség nagyfejedelme belháborúkban uralma alá hajtja a Kárpát-medence nyugati felét. A szállásterület egyéb részein lévő független törzsi államok megtörése fiára, Istvánra vár, akinek uralkodása külföldi segítséggel megvívott polgárháborúk sorozata, melynek során bemutatja, hogy a keresztény felebaráti szeretet akár felnégyelésbe is torkolhat. Közben nemcsak a keresztény hitet kényszeríti az országra, de az egyházi infrastruktúra és a személyzet finanszírozását is előírja. Uralkodásának végén, a családon belüli erőszak szép Árpád-házi szokásának szélsőséges példáját prezentálja, amikor unokatestvérének szemét kitolatja, fülébe forró ólmot öntet, nehogy Vazul kerülhessen trónra. Akinek három fia, a rokoni érzés eme, már-már szentimentalizmusba hajló megnyilatkozása láttán külföldre menekül a nyájas uralkodó elől. Aki országát nem meri magyarra hagyni. Utódjának unokaöccsét, a velencei dózsének és leánytestvérének fiát, Pétert jelöli ki.

1041-ben a király ellen ellenkirály támad István sógora, Aba Sámuel személyében, aki elsősorban megöleti az elűzött Péter támogatóit, majd egy felfedett összeesküvés ötven résztvevőjét. Az életben maradt urak gyorsan a német császárhoz fordulnak, jöjjön, hozza vissza elűzött királyukat. A német sereget szépen átvezetik a nyugati határ védelmi vonalain, majd a győztes csata után Sámuel ellenkirály felett törvényt ülnek, s kivégzik. István koronája a német császárhoz kerül, aki visszaküldi Rómába (ahol a középkor folyamán elvész). A régi-új király ellen összeesküvések szövődnek. A túlélők hazahívják Vazul fiait, akik a csata után menekülő Pétert szép szóval magukhoz édesgetik, hogy szemét kiszúrhassák. Ezután a hatalom megszerzésére felhasznált, közben kitört pogánylázadást vérbe fojtják. Az új király, András, és testvére, Béla herceg később szintén hajba kapnak, olyannyira, hogy magyarok mellett német és lengyel segédcsapatok is pusztítják az országot. Ráadásul a segítséget meg is kell fizetni. Amikor Béla, a győztes király meghal, Salamon, a vesztes testvér fia, német segítséggel akarja megszerezni a trónt, mire unokatestvérei, Géza és László elmenekülnek. Lengyelországból segítséget hoznak, de harcok helyett inkább kibékülnek, Salamon lesz a király, Géza hercegséget kap, de nemsokára hadizsákmányon osztozkodva összevesznek. Német, cseh és lengyel segítséggel próbálják eldönteni a vitát, melynek során Salamon az ország észak-nyugati csücskébe szorul vissza, ahol ő az úr. Ott nem érvényes (a leendő szent) László királynak az a rendelete, hogy aki nem jár templomba, azt veréssel kell kényszeríteni. Ez a bekezdés pontosan negyven év tömör foglalata.

A ménfői csata és Aba Sámuel halála

1089-ben meghal a választott horvát király, Zvonimir, majd rá két évre a következő király is. Közben Zvonimir özvegye, Ilona, és testvére, László király, kitalálták, hogy a magyar király örökölte a horvát trónt. László be is tör az országba, s Géza kisebbik fiát, Álmos herceget állítja a horvátok élére, akik inkább saját királyt választanak maguknak. Erre újból megindulnak a magyar seregek, és tíz évnyi hadakozás után a horvátok elismerik Kálmánt királyuknak. (De Horvátország nem része Magyarországnak, saját kormányzattal és törvényekkel rendelkezik.) Otthon több ízben átvonuló keresztes hadak garázdálkodnak, majd többször a király ellen fordul öccse, Álmos, amiért cseh, lengyel, illetve német seregek is dúlják az országot. A király egy sokadik összeesküvés után renitens öccsét, gyermek fiát és még számos előkelőt megvakíttat, hogy ne veszélyeztessék fiának trónra kerülését. II. István tizenötéves uralkodásának egyetlen sikeres vállalkozása az ellene lázadók leverése és a bosszúállás, pedig folyamatosan hadat visel valaki ellen. Mivel utód nélkül hal meg, a trónt Álmos rejtegetett vak gyermeke örökli. II. Béla természetesen vérfürdőt rendez azok közt, akiknek része volt a szemkitolásban. A túlélők Oroszországba szalasztanak Kálmán állítólagos fiáért, Boriszért, aki ellen vak Béla osztrák segítséget vesz igénybe, győz, majd elindítja a Magyar beavatkozás Oroszországban című, fél évszázadon és több királyon átnyúló kudarcsorozatot. Fia, II. Géza uralkodása eredménytelen háborúk láncolata, amivel teljesen kimeríti az országot. Testvérei is elégedetlenek, tehát meg akarják ölni, de lelepleződnek és elmenekülnek. A király halála után fia osztrák és cseh, unokabátyjai bizánci segítséggel küzdenek évekig a hatalomért, amit a fiú, III. István szerez meg. Őt Bizáncban nevelkedett öccse követi a trónon 1172-ben. III. Béla uralkodása a kivétel. Nyugodt, gazdag és erős országába

1196-os halála után visszatérnek az Árpádokra jellemző állapotok. Kisebbik fia, miután elszórta örökségét, Imre király ellen fordul. Több csata és a királyság megosztása után, ha nem is békülnek ki, de legalább fegyverrel nem vonulnak egymás ellen. Imre korai halála után trónra kerül a tékozló. II. András két kézzel szórja el a királyi birtokokat, semmisíti meg hatalmának alapját. Fia nem nézi jó szemmel ezt az új berendezkedésnek keresztelt programot. Állandó a feszültség köztük, és híveik között, viszont a fegyveres összeütközés kivételesen elmarad. Csak a minden rossz okának tartott királynét, és annak kíséretét mészárolják le, mert a Bánk nádor vezette, magukat kisemmizettnek érző összeesküvők szerint a királyné német rokonainak túl sok jut a jóból.

András 1217-ben zűrzavaros országát hátrahagyva keresztes hadjáratra indul a Szentföldre. Mivel nincs pénz a hajóútra, ezért a Kálmán foglalása óta hol elvesztett, hol visszavett gazdag dalmáciai kereskedővárost, Zárát, a szállítás fejében elzálogosítja a birtoklásban vetélytárs Velencének. Pedig a város inkább Magyarországhoz szeret tartozni Velence vagy Bizánc helyett. Persze ennél jóval fontosabb egy Jézus nevében vezetett rabló hadjárat. Ám az öldöklés ezúttal elmarad, mert András inkább csak utazgat és mindenféle kétes eredetű ereklyéket vásárol ládaszámra: koponyát, kézfejet, csontokat, fadarabokat, bőrszíjakat, rozsdás szegeket, köveket, sőt egy darabot abból a hat kőkorsóból, amelyben Jézus a vizet borrá változtatta.

Béla, saját hercegi területén, már apja életében megkezdte a birtok visszavételeket. Trónra kerülése után ezzel, és a menekülő kunok befogadásával maga ellen fordítja szinte a teljes magyar társadalmat. Ekkor érkeznek meg a tatárok. Jövetelükről már öt éve tudtak, mégsem tettek ellene semmit. A két had Muhi mellett, a Sajó két partján néz farkasszemet egymással. A magyarok táborukat összeláncolt szekerekkel veszik körül, belül a sűrűn felvert sátrak zsinegeitől közlekedni sem lehet. A folyó másik partján kis dombon állomásozó tatárok mindezt jól látják. 1241. április 12.-én hajnalban két oldalról átkelnek a folyón, és nevetve mészárolják le seregestül az ébredező középkori magyar elitet. A király egészen az Adriai-tenger partjáig fut, ahonnan hiába küldözgeti segélykérő leveleit különböző európai udvarokba. A tatárok a Duna vonaláig megszállják az országot, elöljárókat neveznek ki, adót szednek, és át-át csapnak a dunántúli ütközőzónába, melynek másik felén az osztrák herceg három vármegyére tette rá kezét. Így érhetett volna véget Magyarország, s talán a magyarok dicsőséges története, ha egy év múlva meg nem hal a nagykán. Mire a magyari tatárok, mind a százötvenezren, összepakolnak, s hazamennek nagykánt választani. A király visszatérve pedig nemcsak felhagy birtok visszavételi politikájával, hanem további adományokat tesz azzal a feltétellel, hogy az új birtokos köteles kővárakat emelni rajtuk. Ezzel IV. Béla megteremti a tartományúri hatalom alapjait. Hogy uralkodását teljessé tegye, életének utolsó tíz évében többször összecsap hercegségében szuverén uralkodóként viselkedő fiával. Mert nem is igazi árpád-házi az, aki nem ragad kardot családtagjai ellen.

1270-ben, Béla halála után hívei fia várható bosszúja elől Csehországba indulnak, egyesek még nyugat-magyarországi váraikat is átadják a cseh királynak, csak jöjjön. Jön, legyőzik. Hogy V. Istvánt mégis engedelmességre kényszerítsék, egy főúri csoport elrabolja tíz éves László fiát. Ám a királyt keményebb fából faragták, elmozdítja tisztségükből a lázadókat, és ostrom alá veszi várukat. Sikertelenül. Az ostromról hazatérőben meghal. A fiút a lázadók királlyá koronáztatják. IV. (Kun) László tizennyolc éves uralkodása alatt az ország teljesen szétzüllik. Főúri csoportok harcolnak folyamatosan egymás ellen, városokat, falvakat dúlnak fel, várakat ostromolnak. A küzdelembe néha a király is bekapcsolódik, aki inkább kedves kunjai között éli világát, de úgy, hogy emiatt többször is kiközösítik az egyházból. Szegényt saját kunjai ölik meg 1290-ben. Az utolsó árpád-házi uralkodó – II. András halála után született, megkérdőjelezett gyermekének Velencében felnőtt fia – III. András. A jó szándékú és modern gondolkodású uralkodó – aki már 1298-ban eltiltotta a tisztségek halmozását – erőfeszítései ellenére nem tud úrrá lenni a káoszon, az ország a felbomlás állapotába kerül. Halálával 1301-ben törik le az utolsó „aranyágacska” az Árpádok fájáról.

Ha annak idején jobban odafigyelnek arra, miket hordanak össze a nácik a kocsmák mélyén, meg a lapjaikban, meg arra, hogy miről szónokolnak vezéreik, és ha komolyan is veszik a hallottakat, vagy ha többen vették volna a fáradtságot és átrágják magukat Adolf Hitler Mein Kampf című könyvén, mely adott esetre semmi jót nem ígért, talán nem szavaznak rá annyian, hogy a nemzeti radikálisok hatalomba kerülhessenek. Illetve, ha a Hitlert 1933-ban hatalomba segítő konzervatív politikusok nem lettek volna olyan naivak, hogy azt higgyék, hogy a gyeplő továbbra is a kezükben marad, akkor a nácik sosem szerzik meg a hatalmat.

A nemzeti szocialistáknak az élet minden területére megvoltak az elképzeléseik, mi, hogy illik egy igazi németnek. A zenében is. Ahol szintén nem történt semmi meglepő, olyan, amit előzőleg, adott esetre nem ígértek volna, mert a nácik már 1927-28-ban tüntetéseket rendeztek az osztrák Ernst Krenek Jonny spielt auf című operája ellen. Melyben „egymást kergetik a legmodernebb civilizáció vívmányai, a köznap kerekét egyre lázasabban forgató technikai találmányok, az életritmusunk ősképleteit módosító zajongó gépek: a zakatoló expresszvonat, a berregő telefon, a távirda, a rádió, a tülkölő autó és a mechanizálódás zenei visszhangja, - a jazz.”

A Jonny-t Németországban már az első évben 427-szer állítottak színpadra, librettóját 14 nyelvre fordították le, és Amerikában is (ahová a szerző 1938-ban távozott) bemutatták. Ausztriában, ahol a helyi nácik szintén hevesen tiltakoztak, akkora Jonny mánia tört ki, hogy egy évtizedekig kapható cigaretta viselte a címszereplő néger szaxofonos nevét. „Ma már tehát odáig jutottunk Európában, hogy a néger szaxofónos rokonszenvet keltő operahőssé emelkedett, Don Juan és Lohengrin mellé került.” Ezt igaz magyar sem nézhette tétlenül. A hazafiak bűzbombák segítségével védelmezték kultúránkat a „Húzd rá, Jonny!” terjesztette mételytől.  

(Német nyelvterületen a Jonny vetélytársaként ugyanekkor állították színpadra az ugyancsak bécsi, Erich Wolfgang Korngold Das Wunder der Heliane című hagyományos operáját, mely csúfosan megbukott. Giccs, írták róla a kritikusok – nem véletlen kapott a szerző később két Oscar-díjat is filmzenéiért. De az Osztrák Dohányjövedék ebben is látott fantáziát, és a konzervatív ízlésű közönségnek piacra dobta a Heliane nevű cigarettát. Korngold, aki az egyik alsóbbrendű fajhoz tartozott, szintén Amerikába költözött.)

Hogy mi volt a baj a Jonnyval? Hát a zenéje. A jazz. Amiről a zenei avant-garde egyik legnagyobb amerikai úttörője megállapította, hogy az „nem más, mint néger zene a zsidók szemén keresztül.” (Az idézett Henry Cowell egyik tanítványa volt Gershwin, a zsidó, aki beemelte a jazzt a komolyzenébe.) Viszont a képlet nem ilyen egyszerű. A műfaj a XIX. század második felében New Orleansban született, és az itt előforduló valamennyi náció megtette rá a maga hatását. A környéken először a spanyolok jelentek meg, majd a franciák, aztán az angolok, német telepesek is érkeztek, de a városba a Föld minden tájáról mennek, mert kikötőváros. Ahová a feketék kezdetben nem maguktól jöttek.

*

Nem tartozik szorosan a tárgyhoz, ezért csak közbevetőleg említem meg, hogy a jazz megszületésében nem kis része van egy távolba szakadt hazánkfiának, Konz Jánosnak.

A Konczok nemességüket (címerük: kardot, rajta levágott török fejet tartó kéz jobb felől, és egy zacskó aranyat tartó kéz bal felől) az adót behajtani érkező törökkel véres vitába keveredő ősüknek köszönhették. Leszármazottai vérmérséklete, ha nem is volt ilyen heves, adósság rendezéshez való hozzáállásuk semmit nem változott. Koncz János, mielőtt adósságai végképp összecsaptak volna feje felett, ügyesen kihúzta magát a csávából. Megegyezett a megye pénztárnokával, hogy feltöri a kasszát, és viszi a fele pénzt meg a balhét. Így esett, hogy Koncz János nagy tervekkel kitántorgott Amerikába. Ahol, mivel fűnek-fának, bevándorlási hivatalnak Koncz úrként mutatkozott be, el is nyerte új nevét: Kontzur. Mr. Kontzur két dologhoz értett igazán, a kártyához, meg a kölcsön kéréshez. Utóbbi szokása lehetetlenné tette számára a tartós megtelepedést. A városról városra vándoroló nomád kártyást végül egy utolsó centig tartó nagy csata végén nyert new orleans-i ház késztette letelepedésre. Először, gondolta kocsmát nyit, és akkor ki se kell mozdulnia. Viszont ez mégiscsak megkíván némi rendszerességet az ember életében. Úgyhogy inkább rendezvényekre adta bérbe a ház teremszerű alsó részét. Két tarifa volt. Az olcsóbb, ha tőle veszik a piát, illetve a drágább, ha hozzák. A bérbevevők idővel azt tapasztalták, hogy a házigazda egyre ihatatlanabb löttyöket akar rájuk sózni, hát mindenki a kettes tarifát választotta. Aztán eljött a nap, amikor Johnny Kontzur úgy érezte, mennie kell. Hát csapott a városban egy utolsó kört, melyben maximálisra emelte adósságát, a házát meg kiadta szombat estére egyszerre három rendezvényre. Nagy volt a meglepetés, amikor a néger folklór estre bemasírozott egy rezesbanda. Gyorsan kiderült, nekik is érvényes szerződésük van erre a napra. Rezesék úgy gondolták, kifújják a feketéket, akik nem hagyták magukat. Ebbe a zenebonába érkezett az European Dance Company. Gyorsan kiderült nekik is érvényes szerződésük van erre a napra. Vezetőjük Kontzur keresésére indult, végigjárta a kocsmákat, ahol kártyázni szokott, ám ő ekkor már egy Mexikó felé tartó gőzős fedélzetén verte a blattot. Mire visszatért társai már bekapcsolódtak a zenebonába, kitöltötték az addig üres hangközöket. A jazz születésnapján végül fergeteges buli kerekedett. Három zenekar, rengeteg pia, a közönség megőrült, a ház hajnalban leégett. Üszkös romjain osztozkodhattak Johnny Kontzur hitelezői. Kontzur zenetörténeti jelentőségéről mit sem tudva, a Tűzföldön fejezte be hányatatott életét.

*

A náciknak elsősorban nem a zenével volt bajuk, az csak feltételezett, kétesnek tartott eredete miatt bizonyult értelmetlennek, erkölcstelennek, károsnak. Amire a németek nem átallottak szvinget járni!  És „amikor egy német megtanul szvinget táncolni, egy idegen, felszabadulást ígérő üzenetet kap. Ami kiszorítja fejéből a vér és talaj gondolatát, és nem marad ott más csak bőr és haj. Ebben van a jazzdrog hatalma.” Tehát végeredményben a jazz nem más, mint a „zsidók politikai fegyvere.” 1933-ban betiltották a „szélsőségesen vad ritmusokat.” De hogy mi bizonyult annak, azt mindig a helyi kis-hitlerek döntötték el. 1935-ben összbirodalmi szinten kitiltották a „nigger jazzt” a rádiókból. Ez felvetette a kérdést, hol a határ jazz és néger jazz között? Amire annál is inkább válaszolni kellett, mert a zenekaroknak a fellépési engedélyt kiadó Birodalmi Zenei Kamara bizottsága előtt be kellett mutatniuk, hogy fajtiszta árja jazzt játszanak. Ahol persze úgy játszottak, hogy megkapják az engedélyt, amiben sokat segített a tisztviselők mérsékelt jazz zenei műveltsége. Sokszor elég volt a számoknak német címet és szöveget adni. Így lett például a St. Louis Bluesból Lied vom blauen Ludwig.

A plakát felirata: Degenerált zene

Akkoriban Németországban a nemzet és a nép érdekeit hangoztatva sok mindent – mivel ők alkották a szabályokat ráadásul – törvényesen megtehettek a nemzeti szocialisták. Könyveket és festményeket égettek, lemészárolták elégedetlenkedő pártbéli elvtársaikat és egy füst alatt egyéb politikai ellenfeleiket, elhurcolták a más nézeten lévőket, származás alapján német polgárokat fosztottak meg állampolgárságuktól (később kirabolták, rabszolgának vitték, és tömegesen legyilkolták őket). Csak egyet nem tehettek meg. Nem tilthatták be a kor popzenéjét, a jazzt. Ha megteszik csempészbandák, titkos klubok, rejtett lemezgyárak és fedett vegyipari üzemek alakulnak, utóbbiak az állami monopóliummá nyilvánított hanglemez-alapanyag előállítására, hogy kielégítsék a németek igényeit, akik imádták a műfajt. És akkor kitörnek a jazzbandaharcok az illegális zene feletti ellenőrzés megszerzéséért, melyek eredményei a lapok szalagcímein olvashatók:
 
Egy kád polivinilbe kötve találták a vegyészt
Bőgője lett koporsója
Gitárhúrral fojtották meg a zongoristát! vagy
Tubával verték szét a hamburgi jazzmogul fejét
 
Ezek helyett olyan incidensek fordultak elő, mint ami az olimpia miatt jó képet mutató Berlinben a svájci Teddy Staufferrel és zenekarával 1936-ban megesett.

A tetőfokán volt a buli, amikor éjféltájban váratlanul megjelent a rendőrség, meg néhány SS legény. Azonnal abbahagytuk a zenét. Odajöttek, és az egyik, a színpad mögötti plakátra mutatva dühösen megkérdezte: – Nem tud olvasni? A plakáton ez állt: Tilos a szving zene és a szving tánc! Közölte, hogy mivel németül és olvasni is tudok, szándékosan megsértettem a tilalmat. – Tényleg ez tettem volna? Na de uraim, mi tényleg szvinget játszottunk? Egyáltalán mi az? – Izé, öö miért nem játszanak inkább német zenét? Erre belekezdtünk a Bei Mir Bist Du Schoen-be, aminek német címét látva az SS legény elégedetten vigyorgott, nem tudva, hogy ez egy jiddis dal, afféle zsidó himnusz. De félig sem játszhattuk, mert a parancsnok mérgesen rám kiáltott – Hé! Ez pont úgy hangzik, mint valami amerikai zsidó szenny!  Erre abbahagytuk és rékezdtünk a Buggle Call Rag-re. Adtunk neki egy kis indulós hangzást. Dobosunk egy svájci katonai induló ütemét verte, rázendítettünk, felálltunk és meneteltünk. A közönség ugyanezt tette. Masírozott és tapsolt. Nagyobb volt a zaj, mint a Brandenburgi Kapunál egy katonai parádén. Aztán jött a trombitaszóló, amibe Riquet Schleiffer motívumokat csempészett egy náci indulóból, a Horst Wessel Liedből. Az SS-ek döbbenten néztek egymásra, sugdolóztak, aztán gonoszul villogó szemekkel és hangos Heil Hitlerrel távoztak. Benny Goodman Heil! - kiáltotta utánuk klarinétosunk, mire néhányan visszajöttek, és hülye arccal bámultak rá. Majd egymásra. Végül elmentek ők is.

Tilos a Swing tánc - Birodalmi Kulturkamara

Mi ilyenkor a teendő? Hát fel kell mutatni a népnek egy új germán tánczenét! Amire 1938-ban kiírtak egy zenei versenyt, ahol azt ki is választották. Felmutatták, jó példával elől jártak, de a németeket nem érdekelte csak a szving. Akkor nincs más hátra, fel kell használnunk! És 1940-ben lett hivatalos birodalmi jazzband. A Charlie and his Orchestra. Feladata: a Führer üzeneteit szórakoztató formában közvetíteni. A számok szövegit a Propagandaminisztériumban írták. Képzeld csak el! A minisztérium zenei főosztályának, könnyűzenei alosztályán szól a jazz, a legdivatosabb angol-amerikai slágerek, a munkatársak pedig adott szempontok szerint többnyelvű gúnydalokat faragnak rá. Amikor megmutatják a főnöknek, szorongva figyelik Goebbels arcát. Ha nevet (persze egyre ritkábban), vagy elmosolyodik, akkor örömükben lejtenek egyet a gépírónőkkel. De az angol miniszterelnök arcát is látniuk kellett volna, mert Churchill nagyon viccesnek találta ezeket. Jókat nevetett, különösen, ha őt is említették. És a briteknek sem volt ellene kifogásuk. A BBC háború után készített felmérése szerint az angol lakosság 26%-a ismerte a minden héten szerdán és szombaton este 9-től sugárzott angol nyelvű adásokat. Charliék természetesen rengeteg lemezt készítettek, amiket a semleges és megszállt országokban, illetve a hadifogolytáborokban a hagyományos módon, az ellenséges területeken pedig repülőgépekről ledobálva terjesztettek. De azért miheztartás végett dr. Goebbels 1941-ben betiltotta a kicsavart ritmusú zenét, a hangnem nélküli melódiákat, és a hangzásmódosítóval felszerelt fúvós hangszereket. Aztán 1943-ban a légiveszélyre és a fronton harcoló katonákkal való szolidaritásra hivatkozva megtiltották a táncot. Csakhogy a frontról szabadságra visszatérő katonák szórakozni és táncolni akartak. És táncoltak is, mert Németország nagyobb városaiban egészen a háború végéig játszottak jazz zenekarok. Még a megszállt keleti területeken lévő csapatokhoz is kiküldték némelyiket, akik a helyi orosz lakossággal is megismertették a szvinget. Akik ennek biztosan nagyon örültek.

Csakúgy, mint azok, akiket az a megtiszteltetés ért, hogy koncentrációs táborok nemzetközi jazzbandáiban játszhattak, az őrzők és őrzöttek nagy örömére, természetesen törvény tiltotta repertoárt. Például Glenn Millertől az In The Mood-ot Európában szinte csak koncentrációs táborokban lehetett hallani. De az új stílus, a bebop is hamarabb lett ismert a belső kis lágerekben, mint a nagy németben. A zenészek között Náci Európa etnikailag és politikailag nem kívánatos muzsikusai mellett orosz és angol hadifoglyok is feltűntek. Buchenwald tizennégy tagú zenekarát, a Rhythmus-t, két francia kommunista vezette, mellettük dán és holland tagokat találunk. Saschenhausen zenekara, a Sing-Sing Boys, egy prágai diáktüntetésnek köszönhette létét. Bár a muzsikusok nem hivatalosan viszonylagos védettséget élveztek, az együttesek tagsága gyakran változott. Némely zenész több tábor zenekarát is megjárta. A cseh alapítású, theresienstadti Ghetto Swingers zongoristája, Martin Roman, a harmincas években Berlinből inkább Amszterdamba költözött. Ahol olyan arra járó zenészekkel játszott együtt, mint a szintén alsóbbrendű Louis Armstrong, vagy a cigány gitár király Django Reinhardt. De 1940-ben a nácik ott is utolérték. 44-ben egy holland lágerből szállították Theresienstadtba. Innen, a zenekar szereplésével készült, ej de jó dolguk van itt a zsidóknak témában forgatott propaganda film felvételei után zenekarostól Auschwitzbe vitték, ahol a csapat fele elpusztult. Ő túlélte.  

A nemzeti szocialista Németországban megjelent a horogkeresztesek világára egy nyíltan fittyet hányó réteg. A szvingesek. Ezek a középiskolás fiatalok találkozóhelyeiken, a parkokban meg az uszodákban, a legvadabb ritmusokat bömböltették hordozható lemezjátszóikon, és angol divat szerint öltözködtek. A fiúk, vagy ahogy magukat hívták: swing boys, vagy hot boys, megnövesztették hajukat és hosszú kabátot meg nyakkendőt hordtak. A lányok - swing babies avagy jazzkatzen - sminket és térdnadrágot viseltek. Amikor 1940-ben a 18 év alattiakat kitiltották a táncklubokból magánbulikat rendeztek, ahol a nácikról, meg a Hitler-Jugendről szóló gúnydalok is előfordultak. Kényszerhajvágás, iskolai kizárás, védőőrizet, végső esetben nevelőtábor várt a javíthatatlan individualistákra.* Aztán persze a harctér. Ahol a harcok szünetében a katonai rádióadókon szvinget hallgattak addig, míg be nem mérték a vevőket, és lőttek zenehallgatásnak. A mind gyakoribb ésszerű arcvonal kiegyenesítés, tervszerű rugalmas elszakadás, és taktikai visszavonulás végrehajtása azzal az előnnyel is járt, hogy a német katonák egyre tisztábban hallották a berlini rádió adásait. És akinek nem volt szerencséje, annak az idegen, felszabadulást ígérő jazzdrog helyett egy golyó szorította ki a két füle közül a vér és talaj gondolatát.

*

*A szerzőnek itt eszébe jut, hogy annak idején, amikor felmerült a kérdés, hogy voltaképp melyik szubkultúrához tartozónak vallja magát, rövid gondolkodás után annyit mondott:
szvinges fickó. Akkoriban a németekkel egy időben – ráadásul német megszállás alatt élő – francia szvingesekről olvasott. „A hímnek göndör fürtjei voltak, és égszínkék öltönyének zakója a vádlijáig ért. Hátul három hasíték, hét buggy, két egymást fedő dragoner volt rajta, elől pedig egyetlen gombbal csukódott. A nadrág épp csak hogy kilógott a zakó alól, és olyan szűk volt, hogy a vádlija obszcénul kidudorodott a fura hüvelyféle alatt. A gallér a fül felső pereméig ért. A fülek egy-egy gomblyukon kandikáltak ki mindkét oldalon. A nagy hozzáértéssel megkötött díszzsebkendő narancs- és mályvaszínben játszott. A vajszín cipőn ezernyi apró lyuk tátongott, és kilátszott belőle a zokni, mely éppen olyan mustárszínű volt, mint az Őrnagyé. Szvinges fickó volt, az biztos. A nőstény is zakót viselt, amely alól legalább egy milliméternyit kilátszott a mauriciuszi tarlatánból való bő szoknya. Társáénál kevésbé szertelen viselete alig-alig hívta fel magára a figyelmet: élénkpiros blúz, négerbarna harisnya, alacsony sarkú halványsárga disznóbőr lábbeli, kilenc aranyozott karperec a bal csuklón, karika az orrban.” További információk a francia szvingesek viselt dolgairól: Boris Vian – Venyigeszú és a plankton.  

S még valami. Sosem jó, ha egy szójátékot magyarázni kell, én most mégis örömmel teszem. Az írás címe a Producerek című musical betétdalára, a Springtime for Hitlerre utal: 

Négy évvel ezelőtt nagy – már-már össznépi – várakozás előzte meg Wolf Kati Eurovíziós szereplését. A dalfesztiválból nemzeti és politikai ügy úgy lett, hogy Orbán Viktor kirakta Facebookjára. Bohózat:

Katalin Gábris
Igen is foglalkozzon Wolf Katival!!!
May 10 at 10:13am

Tókos Levente
József Bezzeg - Ha a témához szól, akkor semmi bajom önnel. Dehát nem érdekes az, hogy Wolf Kati tesz valamit Magyarországért. A lényeg az önhöz hasonlók elméjében (?) az, hogy lehurrogják Orbán Viktort.
May 10 at 10:25am

Pribeli András
Remélem lesz végre egy magyar akinek sikerül áttörnie a kaput a popszakmában, és elindul a világhír felé! Nagyon kéne már egy magyar világsztár! Hajrá Wolf Kati!!!!
May 10 at 10:44am

Tápió Gyöngye
Kati!!! Már népszerűbb vagy mint Viktor a saját oldalán. Mindent bele nézünk!!! Drukkolunk!!!!
May 10 at 11:11am

Tápió Gyöngye
Bocsi de kicsordult belőlem...Persze csak Viktor után
May 10 at 11:12am

Dalma Dekany
HAJRÁ KATI, GYŐZNI FOGSZ, MERT ORBÁN VIKTOR ÚR IS EZT AKARJA, ÉS MI IS!!!!!!!!!
May 10 at 12:29pm

Salamon Katalin
Drága Kati! Jómagam is nagy izgalommal várom a mai estét, remélve, hogy még számtalanszor, de legalább még egyszer hallani fogjuk Tőled e dalt. Én már most büszke vagyok Rád. Csak a magam nevében, de minden bizonnyal nem vagyok vele egyedül..., hálásan köszönöm, hogy képviselsz engem, minket ott német honban is. Nem beszélve/írva arról, hogy dalod által Hazánk Kulturális Nagykövetévé is váltál. Ennél jobb és hatásosabb "országimázst" per pillanat kitalálni is nehezebb lenne. Nem mellesleg megemlítve, hogy klipped helyszínéül választott Fővám téri aluljáró és a Szabadság Híd mindennapos látvány számomra. Tehát személyes kötődés is van benne jócskán. A lényeg: Kísérjenek utadon az Égiek. Vigyázzanak Rád, főleg a hangodra! Azt tudom, hogy amit Te tudtál, azt mindent megtettél, rajtad már nem múlik. Valahol régebben olvastam, de csak emlékezetből tudom idézni, így nem pontosan, de a lényeg benne van: "Ó csodát sóvárgók, minek még egy angyalt fárasztani!" Én most mégis arra kérem az Égieket, hogy ne csak egyet, hanem ha lehet minél többet "fárasszanak", hogy benned és általad megtörténhessen a CSODA. Szeretettel : Salamon Kata
May 10 at 12:29pm

Zsolt Barabás
Sajna szomszéd barátaink soha nem a teljesítmény alapján szavaznak. A nacionalizmusuk vezérli őket. Remélem most túl fognak ezen lépni!
May 10 at 12:41pm

Viktória Horváth
HAJRÁ KATI, AZ EGÉSZ ORSZÁG DRUKKOL NEKED. CSINÁLD TISZTA SZÍVVEL ÉS LÉLEKKEL. ÉS HIDD EL HOGY MAGYARKÉNT IS LEHET CSÚCSRA JUTNI MERT AZ ÚR ISTEN IS VELÜNK VAN. HAJRÁ MAGYARORSZÁG HAJRÁ WOLF KATI!
May 10 at 1:58pm

Gyula Knall
Ez a nő nem fog helyezést elérni
May 10 at 2:15pm

Hendrik István
Knall Gyuszi! Nem állj így neki, hiszen Wolf Kati és ezen a nemzetközi a dalversenyen indulás nem ok a megosztottságunkra! Szurkoljunk együtt érte Magyarok! Veled vagyunk, veled énekelünk Kati! :-)
May 10 at 3:04pm

Gizella Matthews
elnezest de nem fog nyerni, alig lehet erteni amit enekel angolul, pedig nagyon tehetseges es jo hangja van
May 10 at 3:08pm

Hendrik István
Nem számít, hogy nem tökéletes angolságú Wolf Kati, de akkor is a Mi Katink és szurkol neki egész Magyarország. De hiányzik már az igazi siker Hazánknak!
May 10 at 3:17pm

Katy Veres
Gyözni ment ki:) Nincs is más alternatíva
May 10 at 3:22pm

Hendrik István
Az Eurovíziós Dalfesztivál mindig politikai motivációjú volt. Nagyon jó érzés lenne, ha Wolf Kati kimagasló sikert érne el. Megdobogtatná sok Magyar szívét ha Wolf Kati nyerne. Az azt is jelentené, hogy Orbán Viktor csodát tett. :-)
May 10 at 4:40pm

Attila Szanyi
Lehet, hogy az Isten áldása kezd lenni Magyarországon. Amen
May 10 at 5:08pm

Hendrik István
D. István! Hagyjon már a hülyeségeivel! Nem értette az írásom lényegét: az Eurovíziós Dalfesztivál helyezéseibe mindig beleszólt a politika és kis Hazánk ebben súlytalan volt eddig. Erre értettem, hogy ha engedik Wolf Katit nyerni, akkor annyiban lesz Orbán Viktorék érdeme, hogy tényleg növelték az ország súlyát! Másrészt semmi közöm a kommunistákhoz! Apai és anyai ágon római katolikus, 56-osak a családfám, kuláklistások, Anyai nagyapám a Don-kanyarba veszett, stb. Hagyjon már a képzelt hülyeségeivel! Másrészt itt tényleg közös sikerért lehet szorítani és tegyük azt ebben a topicban végre! :-)
May 10 at 5:59pm

Fabinyi Gábor
Nehogy már ebbe is politikát vigyetek! Ha jó helyezést ér el (nagyon remélem) az nem Orbán Viktor érdeme, hanem Wolf Katié, Rakonczai Viktoré, Rácz Gergőé, Geszti Péteré és Johnny K. Palmeré
May 10 at 6:57pm

Attila Szanyi
Én már azt hittem jó zenét csak lopni lehet. És tessék, itt van és Magyar. Ez zene!
May 10 at 7:37pm

Nemes Edina
Dear european friends, VOTE FOR KATI PLEASE!!!!!
May 10 at 8:41pm

Mészáros József
Kb. egy órája hallgatva a versenyzőket úgy érzem, a magyar énekesnő és a dal akár még nyerhetne is. Ami a lényeg: semmiben sem kell "kicsiknek lennünk". Az külön öröm, hogy a miniszterelnök a rendvédelmi zavargások ellenére ennyire nyugodt, hogy figyel egy dalfesztiválra is.
May 10 at 10:00pm

Hendrik István
LESZ MAGYAR IGAZSÁG!
May 10 at 10:18pm

Sprőd Perjés
a dal gusztustalanul lopás Celine Diontól...legközelebb egy szakember vezette csapat irányítsa a dal megírását...és persze vannak jobb énekesek itthon, de persze hajrá...
May 11 at 4:11pm

Dávid Bacsi
Köszönöm Elnök Úr, hogy tényleg az élet minden területén a Nemzettel Van!!!...
May 12 at 3:40pm

Anna Szilágyi
Katinak nyernie KELL...nyerni fog, és KÉSZ...ezt így most eldöntöttem...!!! ;) ;D ;D Európa KÉSZÜLJ a minőségi zenére és hangra: "Hipp, hopp, jön Vuk!" HAJRÁ Kati, HAJRÁ Viktor, HAJRÁ FIDESZ, HAJRÁ Magyarország, mindenkinek DRUKKOLOK!!! ;) ;D ;D
Saturday at 8:25pm

Hendrik István
Szóval: akinek eddig nem lett volna egyértelmű, az Eurovíziós Dalfesztiválon színtiszta politika dönt! A pontozásnál nagyszerűen látszik, mely népek kedvelik egymást. Minket magyarokat "annyira" szeretnek! Orbán Urat pl. annyira szerették pl. Macedóniában, hogy Wolf Katinak egyetlen pontot sem adott a macedón nép. A szlovákoktól sem kaptunk pl. semmit. Tanulság: csakis igazán egyértelműen meggyőzően átütő produkcióval nyerhetne Magyarország. A sok-sok lötyögést nézni-hallgatni jól eluntam. Semmi különleges produkció nem volt.
Saturday at 11:53pm

Pap Zoltán
A büdös életben többet nem nézem az Eurovíziós Dalfesztivált!
Yesterday at 12:40am

Szilvia Varga
nagyon nagy a baj! nem szeretnek bennünket, nincs érdek, hogy mellettünk voksoljonak
Yesterday at 4:04am

Gyöngyi Nagyné Ujj
Sajnálom Katit, mert szívét, lelkét bele adta. egyértelmű: nekünk nem szabad többet senkit küldeni, mert bárki megy ki - nem nyerhet! Kati minden elismerésem a Tied!
Yesterday at 6:44am

István Szűcs
A szerbiai magyar kisebbség kivette a részét a szavazáson (8 pont) a romániai (7 pont) az ukrajnai (2 pont) de hol volt bár becsületből a többi magyar kisebbség
Yesterday at 12:37pm

Zsákai Zoltán
Hála az állampolgárságért.....
Yesterday at 1:38pm

Sprőd Perjés
ennyi hülyeséget rég olvastam. a szavazatok alapján egyértelmű, hogy tinik telefonáltak leginkább. korábban ennek a korosztálynak atuk el a lemezeket a kiadóban, ahol dolgoztam. már az elődöntőnél megjósoltam az azeri győzelmet. szar volt a magyar dal, sokan nem szeretik a lopást. erre megy a buta duma, hogy politika. tényleg, egy belga tinit mi a fenét érdekli, hogy mi a helyzet Magyarországgal?? tessék már gondolkodni is!!!!!
Yesterday at 4:46pm

Nyiri Katalin
A magyarokat itthon sem szeretik nagyon a magyarok. Ezen valóban el kéne gondolkodni és megoldást keresni. Ez nagyon szomorú ám.
Yesterday at 5:47pm

Leila Sara T. Gyarmati
Némi önkritikát gyakorolhatna a kormány, és elgondolkodhatna azon, hogy politikájának milyen következményei vannak. Lám még egy egyszerű fesztiválra is beszivárog a magyar politika jelenlegi népszerűtlenésge. Orbán Úrnak végre el kell hinnie, hogy csak egy kis paca vagyunk a térképen, és az EU-nak nyilván sem ő, sem a magyar kormány nem fog diktálni, hiába tetszene nekik ez a szerep.
18 hours ago

Varga Antal
Ami pedig Wolf Katit illeti: kit minősít az Ő esete? Minket magyarokat vagy Orbán Viktort? A Tageszeitung, hogy is írta: „Sajnos, politikai okokból el kell, hogy utasítsuk. Orbán Viktor kegyeltjeinek egyike! " És miben nyilvánult meg ez a nagy kegyeltség? Hogy a Miniszterelnök itt a FB-n kiírta, hogy Hajrá Kati? Vagy a magyar Miniszterelnöknek már arra sem lenne joga, hogy a saját hazája kiváló versenyzőjének szurkoljon, szorítson? Szóval kit minősít ez az egész?
12 hours ago

Ildikó Bíró
Sebők János a HVG.hu-ban írt cikke szerint, Kati helyezésének igazi oka Orbán Viktor és kormánya.????? Felveti,hogy nem kellett volna jókívánságot küldenie a Miniszterelnöknek. Merjünk megint kicsik lenni.???? Mikor szabadulunk meg már az ilyen gondolatoktól? Remélem csak elkeseredettségében írta ezt a cikket, és ma már másként gondolja.
9 hours ago

Török Szultán
Itt valami borzasztó aránytévesztés van. Az Eurovíziós Dalfesztivál csak egy hülye TV show a sok között. Egy olyan szemétdomb, amin kapirgálni sem érdemes. Ahol a produkciók már régóta a szóra sem érdemes kategóriába tartoznak. 55 éves története során mindössze két világsztárt adott az emberiségnek: az ABBA-t és Celine Diont. Azonkívül nem országok, pláne nem nemzetek versenyeznek egymással, hanem dalok. A siker és a kudarc így elsősorban a szerzőké és az előadóké. Mellettük a dal legfeljebb még azokat minősíti, akik kiválasztották.
8 hours ago

Török Szultán
Ja és még valami: ha a „mi dalunk” akkora durranás lenne, mint amekkorának egyesek képzelik, akkor is világsláger lenne, ha moszkovita szürrealisták és cionista masiniszták összmagyarellenes világösszeesküvése közepette cigányzenekarok potyognának az égből. Cimbalmostúl.

*

Alice, a részeges elefánt
Wolf Kati a döntőben a 22. helyezést érte el. A győztes azerbajdzsáni dal egy Keane és egy Atomic Kitten dal szemérmetlen lenyúlása volt. Emlékszel rá?

Az utolsó király

Károly (Persenbeug, Ausztria, 1887. augusztus 17. - Funchal, Madeira szigete, Portugália, 1922. április 1.)
Uralkodik: 1916. november 21. - 1918. november 13.

Isten kegyelméből Ausztriai császár, Magyarország e néven IV. Apostoli Királya, Cseh, Dalmát, Horvát-Szlavonországok, Galicia, Lodoméria, Ráma, Szerb, Kún és Bolgárországok, úgy Illyria, Jeruzsálem stb. királya, Ausztria főhercege, Toscana és Krakó nagyhercege, Lotharingia, Salzburg, Steyer, Korontán, Krajna és Bukovina hercege, Erdély nagyfejedelme, Morvai őrgróf, Felső és Alsó Szilézia, Modena, Parma, Piacenza, Guastalla, Osviecim és Zátor, Teschen, Friaul, Raguza és Zára stb. hercege, Habsburg, Tyrol, Kyburg, Göre és Gradiska grófja, Trient és Brixen fejedelme, Fel- és Al-Luzsica és Istria őrgrófja, Hohenembs, Feldkirch, Bregenz, Sonnenberg stb. grófja, Triest, Kattaro és a Szláv őrgrófság ura.

Na ezekre a helyekre nem tehette be a lábát soha többé 1918 után. Leszámítva Ausztriát (1920) és Magyarországot, ahol 1921-ben látták utoljára Baján, ahol egy érte küldött angol hadihajóra felszállt. Portugáliában végzett vele a spanyolnátha.

Golyó vagy kötél

gróf Tisza István (Geszt, 1861. április 22. – Budapest, 1918. október 31.)
Miniszterelnök: 1903. november 3. – 1905. június 18. és 1913. június 10. – 1917. június 15.

Máig ismeretlen katonák háborús felelősségéről folytatott rövid vita közben lakásán agyonlövik. Az új miniszterelnök, Károlyi Mihály, koszorút küld temetésére, amit a gyászoló család a szemétdombra lök. (Két héttel korábban sikertelen merényletet követtek el ellene. Akkor a pisztolyt egy leendő miniszterelnök Friedrich István adta a tervezett gyilkossághoz a kommunista Demény Pálnak, aki továbbította azt a tettesnek. Demény Pál ült: Horthy alatt: 1921-1924 és 1938-1940 (egy ideig Rákosival), Rákosi alatt: 1945-1956, Antall alatt: 1990-91 között a parlamentben. A Szocialista Párt alapító tagja az országgyűlésben 1991. január 14.-én rosszul lett és meghalt.)


Kun Béla (Lele, 1886. február 20. – Moszkva, 1938. augusztus 29.)
Had- és Külügyi Népbiztos, a Tanácsköztársaság vezetője: 1919. március 21. – 1919. augusztus 1.

A proletárdiktatúra bukása után végül Szovjet-Oroszországban köt ki. Itt a polgárháború idején tömeggyilkosságokkal foglalkozik. Pszichiátriai kezelése után a Kommunista Internacionálé egyik vezetője lesz. 1937. június 28-én letartóztatják. Egy évig verik, aztán, mint ellenforradalmi terrorista szervezet vezetőjét kivégzik.    


gróf Teleki Pál (Budapest, 1879. november 1. – Budapest, 1941. április 3.)
Miniszterelnök: 1920. július 19. – 1921. április 14. és 1939. február 16. – 1941. április 3.

Április elsején a Legfelsőbb Honvédelmi tanács ülésén „bámulatosan világos okfejtéssel” elmagyarázza, miért fogjuk felrúgni a három és fél hónapja megkötött magyar-jugoszláv örökbéke és barátság szerződést. Aztán a reálpolitikus bizalmasan érdeklődik, mit szólna London, ha a németek oldalán részt vennénk déli szomszédunk megszüntetésében. Hadüzenettel járhat – jön a válasz. Mielőtt fejbe lőtte volna magát Horthy Miklós kormányzónak írt búcsúlevelében a következő szavakkal jellemezte az ország vezetőinek morális állapotát: „Szószegők lettünk – gyávaságból… (...) A nemzet érzi és mi odadobtuk becsületét. A gazemberek oldalára álltunk – mert a mondvacsinált atrocitásokból egy szó sem igaz! (...) Hullarablók leszünk! A legpocsékabb nemzet. Nem tartottalak vissza. Bűnös vagyok.”

Imrédy és Teleki balról

Imrédy Béla (Budapest, 1891. december 29. – Budapest, 1946. február 28.)
Miniszterelnök: 1938. május 14. – 1939. február 16.

„Magyar földön magyar életet akarunk élni. Ősi magyar földön új magyar életet. Nem azért állok most itt, hogy mint a kormánynak a feje, kormányprogramot adjak, hanem azért, hogy keressem és felmutassam a gyökeres jobboldali reformpolitika jegyében egyesítő nagy eszmei célkitűzéseket, ezzel elősegítsem ennek az új magyar életnek a megtalálását. Amint eleinket a legendás szarvas vezette új hazába, úgy induljunk a megvilágosító gondolat után, amely a mai új magyar életet jelenti. Magyar testvér, értsd és halljad, mit akarunk: új Magyarországot, nacionalista társadalmat, katonai szellemet, faji öntudatot, fajvédelmet, lelki reformot, tehát keresztény erkölcsöt, társadalmi reformot, tehát a szociális igazság országépítését". Szóval "forradalmat csinálunk, de csodás forradalmat, amelyet a történelemben példaként fognak emlegetni, mint a huszadik század nagy magyar csodáját."

1945 tavaszán Ausztriába menekül. Amerikaiak elfogják, Magyarországra szállítják. 1946. november 23-án a Népbíróság első fokon kötél, másodfokon golyó általi halálra ítéli. Mint mondta, későn látta be, hogy meg kellett volna maradnia a bankszakmában.


Bárdossy László (Szombathely, 1890. december 10. – Budapest, 1946. január 10.) Miniszterelnök: 1941. április 3. – 1942. március 9.

1945 elején Németországba menekül, beutazási vízumot kap Svájcba, gyűjtőtáborba kerül, visszatoloncolják Németországba, az amerikaiak letartóztatják, október 3-án Budapestre szállítják. Tárgyalása során műveltségben, nyelvtudásban, jogismeretben messze felülmúlja népbíráit. Ahogy miniszterelnöki teljesítményével is messze felülmúl bárkit a magyar történelemben, ugyanis nem egészen egy éves kormányzása alatt sikerült háborúba keverednünk a Szovjetunióval, Nagy-Britanniával, és az Egyesült Államokkal. Kötél általi halálra ítélik, kegyelemből golyó által.


Sztójay Döme (Versec, 1883. január 5. – Budapest, 1946. augusztus 22.)
Miniszterelnök: 1944. március 22. – 1944. augusztus 29.

A németek által megszállt ország miniszterelnökét – akinek kormányzása alatt ripsz-ropsz deportálták a vidéki zsidóságot – az oroszok által megszállt ország népbírósága, mint háborús bűnöst halálra ítélte, és kivégezték.


Szálasi Ferenc (Kassa, 1897. január 6. – Budapest, 1946. március 12.)
Nemzetvezető: 1944. október 16. – 1945. március 28.

„Meghalni lehet, elfáradni soha.”

Bitófán végezte.


Nagy Imre (Kaposvár, 1896. június 7. – Budapest, 1958. június 16.)
Miniszterelnök: 1953. július 4. – 1955. április 18. és 1956. október 24. – 1956. november 4.

Többszöri felszólítás és erős politikai nyomás ellenére sem volt hajlandó aláírni a lemondását és elismerni Kádár János kormányát. Amiért Moszkva beleegyezésével kivégezték.

Börtönben halni meg

Friedrich István (Malacka, 1883. július 1. – Vác, 1951. november 25.)
Miniszterelnök: 1919. augusztus 6. – 1919. november 24.

1951 augusztusában a demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés vádjával váratlanul 15 év börtönbüntetésre ítélik.  


gróf Bethlen István (Gernyeszeg, 1874. október 8. – Moszkva, 1946. október 6.)
Miniszterelnök: 1921. április 14. – 1931. augusztus 24.

A német megszállás napjától bujkál, közben kétszer agyvérzést kap. 1944 decemberében jelentkezik az oroszoknál. A Butirszkaja börtön kórházában hal meg érelmeszesedés miatt bekövetkezett szívbénulás nyomán.

Életfogytiglan

Nagy Ferenc és

Rákosi Mátyás (Ada, 1892. március 9. – Gorkij, Szovjetunió, 1971. február 5.)
1945-1956 között a legbefolyásosabb magyar politikus. A kommunista párt főtitkára. "Sztálin legjobb tanítványa".

1925-ben lázadás vádjával nyolc és fél év börtön. 1935-ben 1919-es népbiztosi tevékenységéért – felségsértés, pénzhamisítás, tettestársként 27, felbujtóként pedig 17 rendbeli gyilkosság – életfogytiglan. 1940-ben kiadják Moszkvának. 1945. január 30-án tér haza. 1956 nyarán Rajk* és egyéb ügyekben viselt személyes felelősségének firtatása miatt egészségügyi okokból nem szívesen, de lemond párt főtitkári posztjáról. Gyógykezelésre a Krímbe utazik. Miután kiderül, hogy gyógykezelése egy kicsit el fog húzódni, Krasznodarba költöztetik egy lakótelepi ötszobás lakásba. Teljes ellátás és háztartási alkalmazott várja, havonta egy munkás félévi fizetését kapja. 1962-ben kizárják a pártból. Havi járandósága a magyar átlagfizetésre csökken, és a kirgizisztáni Tokmakban jelölik ki új otthonát egy első emeleti kétszobás, komfort nélküli, pléhtetős lakásban. „Csupán pár szög volt a "bútor", a szomszédtól kaptak két priccset, egy másik párnát adott, megint más takarókat, két fazekat, egy lábast, tányért, poharat, kanalat, villát meg vödröt, mert a vizet az udvari kútról kellett hordani. A vécé egy szem repedt ülőkéjű fabódé az udvar végében, hét lakáshoz.” Innen bírálja a Kádár uralmával Magyarországon elburjánzó hedonizmust.

Szakasits Árpád (Budapest, 1888. december 6. – Budapest, 1965. május 3.)
Köztársasági elnök: 1948. augusztus 3. – 1949. augusztus 20. Az új alkotmány életbe léptével 1950. április 24-ig az Elnöki Tanács Elnöke.

A szociáldemokrata politikus egy 1919-es beszéde miatt 1920-ban egy év börtönbüntetést kap. 1948-ban a szocdem és kommunista pártok egyesülésével létrejövő Magyar Dolgozók Pártjának elnöke. 1950 áprilisában Rákosi lakásán vacsora közben letartóztatják. Háborús bűntett, kémkedés, a demokratikus államrend megdöntésének kísérlete, és egyéb népellenes bűnök miatt halálbüntetés helyett tévedésből életfogytiglani börtönre ítélik. 1956 márciusában szabadul.

Kádár János (Fiume, 1912. május 26. – Budapest, 1989. július 6.)
A legbefolyásosabb magyar politikus: 1956. november 4. – 1988. május 22.

1933-ban felforgatásért két évre börtönbe zárták. Ott találkozott először Rákosival, akinek utasítására 1951 áprilisában az ÁVH letartóztatta. Ráadásul kihallgatás közben a honvédelmi miniszter fia még szájba is hugyozta a párt volt főtitkárhelyettesét. Életfogytiglanra ítélték. Viszont 1954-ben szabadult.

Kádár és Tito, a jugoszláv nagyfőnök

Göncz Árpád (Budapest, 1922. február 10.)
Köztársasági elnök: 1990. május 2. – 2000. augusztus 4.

1958-ban életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélték holmi ’957-ben külföldre juttatott kéziratok miatt. 1963-ban szabadult.

Letartóztatás, fogság, deportálás, menekülés, emigráció

gróf Esterházy Móric (Majkpuszta, 1881. április 27. – Bécs, 1960. június 28.)
Miniszterelnök: 1917. június 15. – 1917. augusztus 23.

A Gestapo 1944. október 16-án letartóztatja, a magyar kormány deportálja, a mauthauseni koncentrációs táborból jön haza. 1951-ben családjával és idős édesanyjával együtt a fővárosból a Nógrád megyei Hortra telepítik, sírásóként dolgozik. 1956-ban elmegy.


gróf Károlyi Mihály (Budapest, 1875. március 4. – Vence, Franciaország, 1955. március 19.)
Miniszterelnök: 1918. október 31. – 1919. január 11. Köztársasági elnök: 1919. január 11. – 1919. március 21.

1919. július 4-én elhagyja az országot. Ausztriában, Csehszlovákiában, Jugoszláviában, Angliában és Franciaországban él. 1923-ban távollétében hazaárulás és hűtlenség miatt elítélik, vagyonát elkobozzák.  


Garbai Sándor (Kiskunhalas, 1879. március 27. – Párizs, 1947. november 7.)
A Forradalmi Kormányzótanács elnöke: 1919. március 21. – 1919. augusztus 1.

A Tanácsköztársaságot leverő románok fogságába esik, de megszökik. Ausztriában éttermet nyit, de tönkremegy. A háborút már Franciaországban vészeli át.


gróf Kállay Miklós (Nyíregyháza, 1887. január 23. – New York, 1967. január 14.)
Miniszterelnök: 1942. március 9. – 1944. március 22.

Az ország német megszállását követően a török követségre menekül, innen november közepén kijön, a nyilasok letartóztatják, Mauthausenbe majd Dachauba viszik, a háború végén Olaszországban szabadul, 1953-ig ott él, majd az Amerikai Egyesült Államokba költözik.  


Lakatos Géza vezérezredes (Budapest, 1890. április 30. – Adelaide, Ausztrália, 1967. május 21.)
Miniszterelnök: 1944. augusztus 29. – 1944. október 16.

A dilettáns kiugrási kísérlet kudarca után német fogság, majd nyilas börtön. 45 tavaszán az oroszok saját autóján viszik el. A kocsit megtartják, őt 46-ban szabadon engedik. 49-ben elveszti nyugdíját és gazdaságát, viszont fővárosi lakást és gyomorfekélyt sikerül szereznie. Kelmefestésből és tankönyvillusztrálásból tartja el családját 51-ig. Egy nyári hajnalon csengetnek. De csak a postás hozta a kitelepítési határozatot. Másnap a Hajdú megyei Egyekre szállítják családjával együtt. Heten laknak egy szobában. Ébresztő hajnal három. Fél óra séta a vasúthoz. Fél óra utazás, majd mezőgazdasági munka délután háromig. Leszázalékolása után kendők, szentképek, imakönyvjelzők, levelezőlapok festésével keresi kenyerét. 53-ban feloldják a kitelepítést, de a fővárosba nem mehetnek vissza, de nem is lenne hova, mert a kitelepítéssel lakásuk elveszett. Érdre költöznek unokatestvéréhez. A rajzolás és festés mellett templomi orgonista. 56-ban belép a Nemez és Rostfeldolgozó Háziipari Termelőszövetkezetbe, kendőket és képeslapokat fest. 57-ben havi 500 forint nyugdíjat állapítanak meg neki. 65-ben engedéllyel Ausztráliába utazik 57 óta ott élő lányához, és ott is marad.

Horthy Miklós (Kenderes, 1868. június 18. – Estoril, Portugália, 1957. február 9.)
Kormányzó: 1920. március 1. – 1944. október 16.

1944 napsütötte októberében az ilyenkor különösen festői bajor kastélyt, a Hirschbergek ősi fészkét, egy SS különítmény őrizte diszkréten szögesdróttal körbezárva. A magyar kormányzót és családját várták nagy farkaskutyáikkal vidáman játszadozva. (...) Egyhangúan teltek a napok, a termek kongó ürességét, a szobák rideg csendjét – mint azelőtt oly gyakran – most nem törte meg zongorafutamokkal kevert nevetés. Az éléskamra sem nyújtott vigasztaló látványt. Az őrök inkább csak unatkoztak, várták a ki tudja mi leszt. Olyan volt errefelé minden, mint egy szomorú sóhajtás. Az otthontól távoli első karácsony és a távlat nélküli újesztendő. Vége. 1945 márciusában Himmler kiadta a parancsot, ha a szövetségesek megközelítik az objektumot, a kormányzói családot lőjék agyon. Klein SS-Oberführer inkább eltekint ettől. Mert vége.                                                     


Nagy Ferenc (Bisse, 1903. október 8. – Virginia, 1979. június 12.)
Miniszterelnök: 1946. február 4. – 1947. június 1.

1947 májusában Svájcba utazott szabadságra, ahol június elsején váratlanul lemondott, hogy családját is kiengedjék. Október 7-én megfosztották állampolgárságától. Soha nem tért haza. One way ticket.

Pár év börtön

Tildy Zoltán (Losonc, 1889. november 18. – Budapest, 1961. augusztus 4.)
Miniszterelnök: 1945. november 15. – 1946. február 1. Köztársasági elnök: 1946. február 1. – 1948. július 31.

Egy héttel veje letartóztatása után lemond. A huszonkilenc éves kairói nagykövetet emigráns politikusokkal fenntartott kapcsolatai, disszidálások elősegítése és családja szökésének előkészítése okán felakasztják. Tildy 1956 májusáig házi őrizetben, Nagy Imre kormányában miniszterelnök-helyettes, 1958-ban hat évet kap, 1959-ben betegségére való tekintettel elengedik.


Kállai Gyula (Berettyóújfalu, 1910. június 1. – Budapest, 1996. március 12.)
Miniszterelnök: 1965. június 30.–1967. április 14.

1951-ben már egy hónapja verték, mikor megjelent a hír, hogy lemondott külügyminiszteri posztjáról. 15 évi fegyházra ítélték.


Fock Jenő  (Budapest, 1916. május 16. – Budapest, 2001. május 22.)
Miniszterelnök: 1967. április 14. – 1975. május 15.

1939-ben bevonult katonának. 1940-ben kémkedés vádjával háromévi börtönre ítélték, szabadulása után árkászként a frontra került, 1944 őszén megszökött.

Autóbaleset

Horn Gyula (Budapest, 1932. július 5. – Budapest, 2013. június 19.)
Miniszterelnök: 1994. július 15. – 1998. július 6.

A Közlekedési, Hírközlési és Vízügyi Minisztérium közleménye (1994): "A baleset május 5-én 20:50 órakor a 3-as főúton, Emődnél történt. A személygépkocsi Budapest felé haladt, és a 159 plusz 700 kilométerszelvényben, előzés közben az út szelvényezés szerinti jobb oldalán defekt miatt leállt pótkocsis tehergépkocsiba rohant. Az előzetes vizsgálatok szerint a tehergépkocsi nem volt kivilágítva, és a jobb oldali forgalmi sávot elfoglalta." Az ütközés következtében eltört a második nyakcsigolya nyúlványa, valamint a jobb csukló és kisebb agyrázkódást is szenvedett. Horn sofőrjét közúti baleset gondatlan okozása miatt 22 500 forintra, a defektes teherautó sofőrjét meg 18 ezerre büntették, pedig a bíróság nem tudta eldönteni, hogy most akkor ki volt világítva az IFA, vagy nem.

Betegség

Gömbös Gyula (Murga, 1886. december 26. – München, 1936. október 6.)
Miniszterelnök: 1932. október 1. – 1936. október 6.

Az önmagát tábornokká előléptető százados egy bajorországi klinikán halt meg veseelégtelenségben. Betegségéből kifolyólag erős vizeletszagot árasztott.


Antall József (Pestújhely, 1932. április 8. – Budapest, 1993. december 12.)
Miniszterelnök: 1990. május 23. – 1993. december 12.

A kommunistákat kibekkelte, a rákot nem tudta. 

Alkoholista

Dobi István (Szőny, 1898. december 31. – Budapest, 1968. november 24.)
Miniszterelnök: 1948. december 10. – 1952. augusztus 14. Az Elnöki Tanács Elnöke: 1952. augusztus 14. – 1967. április 14.

„A néphez való hűsége vezette.”

?

Boross Péter (Nagybajom, 1928. augusztus 27.)
Miniszterelnök: 1993. december 12. – 1994. július 15.

Életrajza szerint 1951-57 között a Fővárosi Tanács tisztviselője. 1956-ban a Budapesti Forradalmi Bizottság és az Értelmiségi Forradalmi Tanács tagja. 1957-ben letartóztatják, majd internálják. 1959-ig rendőri felügyelet alatt. Volt segédmunkás, képügynök, csapos és vendéglátó-ipari ellenőr. Ezután részt vesz a magyar vendéglátó-ipari és idegenforgalomi felsőfokú szakképzés megszervezésében. 1965-től a Dél-pesti Vendéglátó-ipari Vállalat igazgatóhelyettese, majd igazgatója.

Életrajza szerint apja vitéz Boross György uradalmi erdőmérnök. 1945-ben internálták, majd rendőri felügyelet alá helyezték. Anyja kisebb földbirtokkal rendelkező gazdálkodó családból származott, azaz az 50-es évek szóhasználatával: kulák lány. Vajon ilyen családi háttérrel hogy lehetett a Fővárosi Tanács tisztviselője akkor, amikor még a szociáldemokrata múlt sem volt túl jó ajánlólevél?

Az 56-os Értelmiségi Forradalmi Tanács tagságára rajta kívül senki nem emlékszik, illetve a Budapesti Forradalmi Bizottság nevű szervezetnek Boross Péter életrajzán kívül más nyoma nincs. Rendőri retorzióknak se. És aktáknak se, mivel ő volt a rendszerváltás utáni első szabadon választott magyar kormány belügyminisztere.

*

*Rajk László: A kommunista párt egyik vezetője. Mint "erőskezű" belügyminiszter (1946-48) felszámolja a civil szférát, választási csalást és koncepciós pereket rendez. 1948-49 között külügyminiszter, aztán Rákosi kiagyalta koncepciós persorozat főszereplője. Mint tapasztalt, illegális kommunista, sokáig ellenáll a legválogatottabb kínzásoknak is. De sikerül megtörni, és megteszi, amit kérnek tőle. Nyilvános tárgyaláson beismeri, hogy a Horthy-rendőrség besúgója, az amerikai kémszervezet ügynöke, és Tito bérence. Az akasztófa alatt a pártot és a Szovjetuniót élteti. Ami a szovjet főtanácsadó szerint a leleplezett ellenség trükkje.

Hinky Dink és Bathhouse John a város ír nyomornegyedében nőtt fel. Iskolába talán az Egyesült Államok legerkölcstelenebb területére, a mulatóhelyekkel, játéktermekkel és bordélyházakkal bőven ellátott I. kerültbe jártak. Mely akkoriban a Föld leggazdagabb választókerülete. Ugyanakkor a lőtt sebek terén is világelső.

John Coughlin, azaz Bathhouse John – akit néha Fürdősnek fogok nevezni – 1875-ben tizenöt évesen egy török fürdőben masszőrként kezdte pályafutását. Ott tett szert kapcsolatokra, no meg lóversenytippekre. Ott volt minden futamon. Ismerte az összes zsokét, jegyüzért, bokszolót, a nagy kártyásokat, és persze rengeteg politikust. A nagy öreg, Michael McDonald, vette maga mellé. Ez a McDonald volt az első, aki az addigi alkalmi megvesztegetéseknél magasabb szintre emelte a törvényesség határán táncoló, vagy azt átlépő üzletemberek és a politika kapcsolatát.

Ő kaszinókat és hoteleket üzemeltetett, valamint a várost kormányzó Demokrata Párt vezető funkcionáriusa volt. Személyesen választotta ki a megfelelő képviselőjelölteket és finanszírozta megválasztásukat. Emellett a rendőrségnek és a városi tisztviselőknek is rendszeresen fizetett. Mindezek eredményeképpen sikerült ellenőrzése alatt tartania az egész várost. Már a feleségeit leszámítva. Az első előbb egy színésszel szökött meg, majd miután sikerült visszahozni, egy katolikus pappal. Az új feleség pedig lelőtte a szeretőjét, mert az megcsalta. Ebbe pusztult bele szegény McDonald. Nem bírta a szíve az izgalmakat. Na de ennek a Bathouse Johnnak persze lett néhány saját fürdőháza, és egy mulatót is nyitott. És ő lett az I. kerület egyik előljárója.  


A másik, Michael McKenna, alias Hinky Dink. Ő rikkancsként kezdte 1868-ban tíz évesen. Két év múlva kölcsönkért egy csapostól ötven dollárt, vásárolt egy újságosstandot, majd a nyolcvanas évek végén kocsmát nyitott. Kettőt is. Az egyik volt a Workingmen's Exchange, ahova munkások nem nagyon jártak, viszont mindenféle lézengő alak igen. Hirdetése szerint itt csapolták a leghidegebb és legnagyobb korsó sört a városban. Ami mellé ingyen ebéd is járt a rászorulónak. De Hinky segített munkát keresni, meg akkor is, amikor valamelyik vendégének meggyűlt a baja a törvénnyel. Persze a szegény ember nem volt hálátlan, azzal fizetett, amivel tudott. Például, úgy szavazott, ahogy kérték. Főleg, ha pénzt is kapott érte. Választások idején olyan volta kocsma, mint egy felbolydult méhkas, ugyanis itt működött a vokstőzsde, ahol az ügy fontosságához mért árfolyamon vették a szavazatokat.*


Hinky kicsi, visszahúzódó, halk és kevés szavú ember volt, míg a Fürdős igazi jelenség: egy nagydarab, harsány ír, aki jó szívéről, hírhedetten rossz verseiről és bizarr ruhakölteményeiről volt ismert. Úgy nézett ki, mint aki úton van az operettszínpad felé. Ahova egyszer tényleg fel is lépett. Saját darabjában, a Dear Midnight of Love-ban, mely verseihez volt mérhető. És azok versek! Bármit képes volt rímbe szedni, azt is, hogy a Clark Streetet már megint felszedték.

De van itt egy mutatóba, a Huncut lány

Roguish Girl, Ah, she's a pearl
With feet as swift and true —
As the legs of any ewe;
I'll tell you boys she's here to win,
And from now on it looks as if
You will be drinking the better grade gin.
 
Hevenyészett fordítása:
 
Huncut lány, oh, ő egy gyöngyszem
Oly fürge és fáradhatatlan lábakkal,
Mint bármely anyajuh csülkei.
Fiuk, el kell mondjam, ő fog ma győzni
És úgy néz ki, hogy mostantól
A jobbfajta gint fogod inni.

A versenylováról szól.

Költeményeit előszeretettel hozták le a helyi lapok. Néha még a hivatalos nyilatkozatait is képes volt versben megfogalmazni. Persze sokan bolondnak nézték. A polgármester egyszer meg is kérdezte a társát – Bathhouse őrült? Vagy drogokat szed? Hinky így felelt – Egyik sem. De azt, hogy mi van vele, megmondani nem lehet. Erre az állapotra még nem találtak kifejezést.

Azt viszont el lehet mondani, hogy a Fürdős annyira szerette az állatokat, hogy birtokán 1902-ben állatkertet nyitott. A park sztárja Alice hercegnő, az indiai elefánt volt. A helyi állatkerttől vásárolta, miután az elefánt egy csapódó ajtó révén elveszítette ormányának egy részét. Alice egyik télen megfázott. – Adjatok neki whiskyt, én is azzal gyógyítom magam! – javasolta a gazda. Mire a gondozók rögtön adtak neki egy literrel. A siker nem maradt el. Alice gyorsan meggyógyult, viszont a kúra során rákapott a szeszre. Annyira, hogy kereste a piával érkező látogatókat, és ormányának mozdulataival utalt rá, hogy szívesen venné a kínálást. Alice, ha berúgott, fogta magát és eldülöngélt valamerre ledőlni. Miután híre ment, ez egyre gyakrabban fordult elő. A vendégek felkészülten érkeztek. Banánt a majmoknak, whiskyt az elefántnak.


Itt kérem mindennek szabott ára volt. A kisebb kaliberű hétköznapi engedélyeket a Workingmen's Exchangeben lehetett beszerezni. Bementél, kértél egy italt meg egy engedélyt, mondjuk szendvicsek utcai árusítására, kifizetted a taksát, és már a kezedben is volt a papír. Mondjuk kényelmes volt. Nem kellett sorban állni a hivatalban, zavartan, pironkodva megvesztegetni a tisztviselőt, hanem tisztán, kényelmesen dolgozott mindenki saját zsebre. Persze a nagy bulikban is benne voltak. A kedvencem, amikor a városi gázszolgáltatás licencét váratlanul nem az addigi bérlő kapta, hanem egy addig ismeretlen vállalat, mely felárral adta azt tovább az addigi bérlőnek. A gázpiac új szereplője annyira ismeretlen volt, hogy nem is létezett.

Bántódás nélkül szinte bármit megtehettek, mert Hinky volt a Demokrata Párt legfontosabb voks szállítója. Új polgármestert avatott, vagy ha kellett, buktatott. Harrisont 1915-ben azért nem választották újra, mert meg mert hajolni a közvélemény nyomása előtt, és meg akarta szüntetni a kerület hírhedt mulató negyedét, melynek félig meddig legális, illetve teljesen törvénytelen vállalkozásai szép pénzeket fizettek a nyugodt üzletmenetért cserébe. De bármilyen városi vagy kerületi szavazásra lehetett voksokat vásárolni tőlük. Az árat az ügy fontosságához mérten állapították meg. A páros leghírhedtebb mutatványa az I. Kerületi Bál volt.

E választási kampányalap gyűjtő rendezvény méltó folytatása lett a város egyes számú madame-ja* által a nyolcvanas évek elejétől, háza zongoristája, Sánta Jimmy javára rendezett jótékonysági báloknak. A szép kezdeményezés 1894-ig tartott, amikor a tivornyán egy részeg rendőr lelőtt egy másik részeg rendőrt. Ebben az évben járt le Bathouse első mandátuma és újraválasztási kampány elé nézett. Vetélytársának az a remek ötlete támadt, hogy tart egy választási alapgyűjtő bált a kerület vendéglőseinek, ahol Bathouse emberei is megjelentek és ökölharcba fullasztották az egészet. Bathhouse a választást megnyerte, az ötletet Hinkyvel továbbfejlesztette.  

A mulatságon a részvétel természetesen nem volt ingyenes. Egy jegy nagyjából négy-, illetve nyolcezer forintnak megfelelő dollárba került. A nagyobb vállaltok és intézmények jegyek százait vásárolták meg, némelyik kifejezett kérésre. A kerület tisztességtelen foglalkozást űző személyeitől elvárták, hogy legalább egy jegyet vegyenek. A bordély és szalontulajdonosok egész tömbökkel vettek. Ha nem fogytak rendesen, akkor egy részüket a kerület rendőrsége volt kénytelen felvásárolni, és a rendőrök a mindennapi útvonalukba eső üzletek tulajdonosaira sózták rá azokat. És biztos, hogy erős nyomást gyakoroltak, mert ami a rendőr nyakán maradt, az ő vesztesége lett. De ez csak kezdeti nehézség lehetett, mert a bálok nagy népszerűségnek örvendeztek. A üzleti és a politikai elit tagjai is megjelentek. Még Washingtonból is jöttek.

A hangulat éjfélkor hágott a tetőfokára, amikor a város leghíresebb luxusbordélyát üzemeltető Everleigh nővérek vezetésével megérkezett a madame-ok és lányaik jelmezes regimentje. A lányok zsokénak, harlekinnek vagy Dianának öltöztek, vagy egyszerűen csak fürdőruhát vagy kis szoknyával ellátott tornadresszt viseltek. A zenekar rázendített a Penzance kalózai című opera betétdalára, a Macskaléptekkelre, és megkezdődött a Nagy Felvonulás. A menet élén Bathouse parádézott valamelyik fantasztikus öltözékében. Például 1900-ban ez volt rajta: sárga cipő, levendula szín nadrág, zöld frakk. Fehér selyemmellényét lilásrózsaszín brokát rózsabimbók és sárga szegfűk díszítették, rajta gyémántgombok fityegtek. Mellét vörös szalag keresztezte, kezén rózsaszín kesztyű, fején fekete selyemkalap. Mögötte hatalmas színpompás tömeg. Melyről az egyik lap így írt: „Ha valamilyen katasztrófa révén tegnap éjjel összeomlik a Coliseum, akkor nem lenne több betörő, zsebes, verőlegény, besurranó tolvaj, kábítószeres vagy kurtizán Chicagóban.” Közéjük főleg fiatalok, de jó hírükre nem ügyelő idősebbek polgárok keveredtek. A madame-ok saját bokszaikban városi tisztviselők és politikusok vállait masszírozták; a nők, a kor divatjának megfelelően, mélyen kivágott hátú ruhácskában, oldalt hasított szoknyában vadul és részegen táncoltak; a részeg férfiak pedig azon voltak, hogy levetkőztessék őket, és ebbéli igyekezetük bizony kevés tiltakozást vont maga után. Az örömlányok bevonulása azzal járt, hogy férfiak ezrei próbáltak meg bejutni az épületbe, ahol a zsúfoltság olyan nagy volt, hogy az elájult nőket kézről-kézre, a fejek felett kellett kiadogatni a cigarettafüsttől tíz méterre csökkent látótávolságban.

De nemcsak az épületen belül, ahol alkalmanként akár tizenötezren is szórakoztak, volt nagy a tumultus, hanem azon kívül is, mivel előfordult, hogy a rendezvény ellenzői tízezres felvonulással tiltakoztak. Eredmény nélkül. Ugyanúgy, ahogy beadványaik is jártak. Végső elkeseredésükben e „fanatikus reformerek” 1908-ban két nappal a muri előtt dinamittal próbálták meg felrobbantani a bálnak otthont adó Coliseumot.


Sikerült lyukat robbantaniuk egy alig használt raktárépületre, illetve hatvan méteres körben kitörtek az ablakok. A parti pedig a Fürdős szerint a legkellemesebb volt mind közül. Tízezer liter pezsgő, és harmincezer liter sör fogyott. De utoljára. 1909-ben alig háromezren lézengtek, mert a polgármester megtagadta az italmérési engedélyt, és a rendezők nagy bosszúságára a rendőrség kivételesen szigorúan betartatta az alkoholtilalmat. Ez volt az utolsó.

Verekedés az mindig volt, és késelés is előfordult. Ennek ellenére a bál tizennégy éves története során összesen nyolc letartóztatás történt, amelyből egy zárult elmarasztaló ítélettel: pénzbírságra ítéltek egy férfit, mert jegy nélkül merészelt részt venni a mulatságon.

A XX. század első felének minden jelentősebb helyi bűnözője a kezük alatt nőtt fel. Például a Chicago Outfit alapítója, Big Jim Colosimo is nekik dolgozott. A hivatalos védelmi pénzek begyűjtője volt. De utódai (s egyben gyilkosai) Johnny Torrio és Al Capone is jó kapcsolatot ápolt velük. Aztán fordult a kocka. Az 1920-tól 34-ig tartó szesztilalom mindent megváltoztatott. Irdatlan mennyiségű pénz folyt be a jól szervezett bűnbandák kasszájába, és a póráz a politikusok nyakára került. Hőseink, akik választást soha nem vesztettek, életük végéig megőrizték pozícióikat, de meghatározó szerepük megszűnt. John „Bathhouse” Coughlin negyvenhat hivatalban töltött év után 1938-ban 78 évesen távozott. A lovak és a lóverseny szenvedélyes rajongója ötvenezer dollár adósságot hagyott maga után. Michael „Hinky Dink” McKenna 1897-től 1923-ig volt az első kerület egyik előljárója. Attól az évtől kezdve a feladatot egy fő látta el. Viszont beválasztották az első kerületi tanácsba. 88 éves korában hunyt el 1946-ban. Egy millió dolláros birtokot, jó sok pénzt, egy luxus limuzint, egy liter 1919-es bourbont, és mauzóleuma felépítésére harmincháromezer dollárt hagyott örököseire. Akik nem tagadták meg ősüket. Nyolcvanöt dollárból kapott egy sírkövet, a többit elosztották egymás között.

*

*Szavazz korán, és szavazz többször! – volt a jelmondat

* Carrie Watson házának ajtaja előtt egy betanított papagáj ült, és ezt ismételgette: „Carrie Watson, come in gentlemen!”

„A fényképezőgép az én talizmánom, az én fügefalevelem, nélküle meztelennek érzem magam. Ezen a távcsövön keresztül a dolgok távolabbra kerültek, és ha ott is voltam az események forgatagában, bizonyos fokig mindig kívülállónak éreztem magam.”

WALTER HENISCH

1913-as születésű bécsi fodrászinas, véletlenül fotóriporter, aztán pedig a Wehrmacht egyes számú hadifényképésze lesz, annak ellenére, hogy származásával nincs minden rendben. Meghökkentő fordulatokkal teli életének története.


AKT I.

Gyermekotthon. Hideg csőágyak, karbolszagú, rozsdás vízcsapok, zárhatatlan vécék, híg reggeli tea, nyirkos, köménymagos kenyér, kortalan arcú nénik, idegen apák és anyák, hangoskodó gyerekek. Ő a legkisebb. Átnéznek rajta. Csak egy pöttöm, sápadt lányhoz vonzódik, aki állandóan felsőtestét himbálja. Így szebbnek látja világot. Amit Henisch egy összetekert papírlapon keresztül néz. Hat éves korában nevelőotthonba kerül. Nem tanul jól, ezért átviszik a Keresztény Iskolatestvérekhez*. Ekkor találkozik először mostohaapjával.

Albert Prinz operett színészi pályafutásának egy jobb kezét szétroncsoló gránát vet véget. A kórházban megismer egy ápolónőt, akinek férje, egy Hennis nevű cseh fodrász, eltűnt a világháború forgatagában, gyermekét otthonba adta. Feleségül veszi. Postatisztviselő lesz. Bécs belvárosában élnek szoba-konyhás lakásban. Kényszerűségből magukhoz veszik Waltert, aki megpróbált megszökni az Iskolatestvérektől: szaladt, szaladt, s közben rémülten jött rá, nincs hova menekülnie... A csúfos kudarc után annyira elviselhetetlenné vált helyzete az intézetben, hogy inkább kivették.  

Az elemiben, majd a reáliskolában, mint legkisebb állandó célpontja társainak. Az iskolából eredményei láttán gyorsan kiveszik, és fodrászinasnak adják, de magassága miatt ez sem volt olyan egyszerű. Termete szüli vonzalmát az egyenruhákhoz. „Láthatatlanná tett, mint vakarcsot. Az volt a fontos, hogy végre egyenlőnek ismerjenek el az egyenlők között. Én is szerettem volna olyan nagy, erős és bátor lenni, mint a germán hősök. És akkor, jaj lett volna minden elnyomónak - tanároknak, osztálytársaknak.” Amikor egyetlen barátja cserkésznek áll, ő is akar, de mostohaapja jobbat tud. A Német Tornász Szövetségbe íratja, ahonnan – bár neked az nem fog menni, jegyzi meg Prinz az értetlenkedő gyereknek – egyenes az út az ausztriai Hitlerjugendbe.* Meglehet, a felvétel feletti örömében ajándékozza meg nevelt fiát egy három nap múlva zaciba csapott Box Tengor fényképezőgéppel, ugyanis a lepkegyűjtés mellett a fotózás a hobbija, s szeretné, ha Walter ebben is követné. Viszont a fiú utálja a szinte kibírhatatlanul pedáns embert, aki felesége nem egészen tiszta poroszságát igen, de – szudétanémet* lévén – fia cseh származását nem tudja megbocsátani.
Henisch leteszi a fodrászsegédi vizsgát. Viszont a gazdasági válság hajmeresztő méretű munkanélkülisége idején az embereket legkevésbé a frizurájuk érdekli. Közmunkaszolgálatra megy, építkezéseken, földmunkákon dolgozik. 1933 szilveszter éjjelén váratlanul meghal mostohaapja. A benne maradt vándorló repeszdarab egy kéjnő karjaiban végzett vele. Most már két emberre kell keresnie: hólapátolás, piaci ládapakolás, alkalmi fodrászkodás, egyéb munkák. Ha nincs, akkor barátjával bírósági tárgyalásokon ücsörög. Ott legalább fűtenek. Unalmában jegyzetelni kezd, egy újságíró belenéz. „Ügyes! Próbálkozz a lapnál!” „Jó!” - mondja a szerkesztő. „Nem tudna fotókat is hozni?” A harmincas évek közepén őrültség lett volna nem tudni valamit, amivel pénzt lehet keresni, így február végén megkapja első fényképészi megbízását. Fogja nevelőapja gépét, kimegy a Reichsbrücke felújításához, ott egy kollegától beállításai láttán megkapja a sorsdöntő instrukciót: „Nem látod hogy süt a nap te törpe!”

Egyéni stílusát magasságának köszönheti. Ha hozzá akar férni a témához, fel kell másznia valahova. De alacsonysága a kor divatos politikai csetepatéinál is jól jön. A gyűlésterem berendezései elzúgnak felette és a záporozó ökölcsapások alatt be tud osonni a balhé közepére. Az amerikai lapok imádják fotóit. Tehetségére felfigyelnek nevelőapja, néhai Albert Prinz SA-Obersturmbannführer* bajtársai is, és a Hitlerjugend fotósa lesz. Ott kattintgat a kancellári palota előtt egy rózsaágyásban a Dollfuss kancellár halálával járó náci puccskísérlet alatt 34-ben, fényképezi Hitler 38-as bevonulását: „kezek és horogkeresztes zászlók lendültek a magasba. És az eksztázis akármelyik mai popkoncertet felülmúlta. Az emberek szeméből valósággal patakzottak a könnyek… Azóta sem voltak ilyen eszményi modelljeim.” Aztán ő is bevonul - kezében géppel, lelkében akasztófahumorral.

AKT II.

Általában két „gorillát” adnak mellé, hogy a harcok sűrűjében, ha kell, fegyverrel tegyék szabaddá útját a képanyaghoz. A lengyel hadjárat egyszerű főpróba, fotóit hadgyakorlaton is készíthette volna. A francia igazi élvezet: „itt van például egy csinos kis roham, itt egy klasszikus lángszóró bevetés, itt menekülő civilek, ez a kép a gyerekkocsival Chalon-sur-Marne-ben készült, és ilyet se lát mindennap az ember: tank egy templom szentélyében, az öregember a padon kipurcant, a fölé hajoló katona épp ezt konstatálja.” De legjobb képeit Oroszországban csinálja. „Közvetlen a határ mellé voltunk beásva. Őrjáratok a szögesdrót mentén. A túlsó oldalon nevető oroszok, az innensőn mi. Ők vodkát dobnak át, mi sört. És akkor, ahogy felkel a nap, egyszercsak elszabadul a pokol. Emberileg persze tragédia volt, de egy fényképész szemével nézve, tekintsünk el minden mástól, hát nem pompás anyag? Itt van például a harckocsik előretörése a tajgán. Nézd csak az eget, az előbukkanó felhőket. A végtelen orosz táj felejthetetlen emlékét. Vagy itt ezek a lángokban álló muszka kunyhók. Fekszel egy géppuskaállásban és várod, hogy a halálra ítéltek elég közel legyenek. És amikor rákezd a géppuska, és a haldoklók mozdulataiban még ott bujkál a meglepetés, lenyomod a gombot. Vagy egy kivégzést fényképezel, és akárhogy iszonyodsz, mintegy önkéntelenül az elítélt közelébe férkőzöl. Meg akarod örökíteni ezt a szempárt…” Mindez számára csupán képek sorozata, melyből rengeteg jelenik meg szerte német Európában, de a családi albumba is kerül: 42 tavaszán frontházasságot köt a szmolenszki hadosztályparancsnokságon: Feleségül kívánja-e venni (a hadosztályparancsnok az asztalon fekvő rohamsisakra mutat) az előttem álló hajadont? - Igen. - Heil Hitler! A nászéjszakát két tank között tölti részegen.

43 nyarán a kurszki csata egyik ütközetében egy páncélkocsi legénységével fogságba esik. A kommiszár* egy bécsi zsidó, felajánlja dolgozzon náluk, gondolkodási időt ad, de a választ nem éli túl. A foglyok úgy döntenek, kitörnek. Hajnalban megfojtják a két őrt, összekötözött gránátokat dobnak a parancsnoki bunker kéményébe, robbanás után berontanak, foglyul ejtik az ezredparancsnokot, Henisch sebtében eltesz néhány papírlapot, az oroszok felvonulási tervének részletei. Első osztályú Vaskeresztet kap, felveszik a szerkesztőnek kijelölt haditudósítók listájára, több ajánlatot kap a háború utánra. Fontos feltétel a végső győzelem. Ebben, és meredeken felfelé ívelő karrierben reménykedik. Egy újra felvirágzó békés Németországban, boldog házasságban, egy fiúban, akire büszke lehet a Führer.

Ősszel a Balkánra helyezik. A partizánháborúban a hadviselés és a fényképezés is egészen más. A kiszámíthatatlan pillanat állandó figyelmet igényel. „Szememet a gép keresőjére tapasztottam, vártam,” hogy az egység első gépkocsija szokás szerint aknára fusson, vagy kilőjék a sofőrjét, aztán pokoli gránáteső és gépfegyvertűz.
Korábban gyakran vállalt szinte öngyilkos bevetéseket, de 44 tavaszán már elege van. Az utánpótlást fényképezgeti, nem akarja, hogy észrevegyék. De őt, a „sátán fotóriporterét” rakják fel május végén a Tito* kiiktatására indított ejtőernyős kommandó egyik gépére. Élete első ugrása. És talán utolsó képei – gondolja a levegőben Bosznia hegyei felett golyózáporban himbálózva. A partizánvezér főhadiszállása egy barlangban van, mellette angol, amerikai és szovjet katonai missziók működnek. Persze haditudósítók is vannak. Roham közben két angolt pillant meg. SS katonák rontanak rájuk. Leállítja őket, és személyes őrizetébe veszi kollegáit.

A temetőért heves harcok folynak. Ott lapulnak a falnál. Túloldaláról sokkal jobb képeket lehet készíteni a gránátbecsapódásokról. Ugrás! Igen ez az! Már jön is a következő… Az egyik angol vonszolja vissza a fedezékbe, a szanitéc morfiumot ad be, a gép oda, vele a képek, a képek, a képek - hörgi szüntelen. Az angol leakasztja róla a tartalék Leicat, és megcsinálja azokat a fotókat, melyek Henisch neve alatt bejárják a német sajtót az akcióról,  melynek révén sikerül megszerezni Tito tábornagyi uniformisát. (Amire Hitler annyit mondott, hogy olcsóbb lett volna varratni egyet. S mivel a rajtaütés irányítói főleg osztrákok voltak, a zsákmányt büntetésül Bécsben kiállították.) A két angol hadifogolytáborba kerül, a kezén megsebesült Henisch megkapja a Független Horvát Állam érdemrendjét.

Nem Henisch kép!

Felépülése után Potsdamban haditudósítókat oktat arra, hogy kell minél többet kihozni abból, ami van, mert a Propagandaminisztérium egyre kevesebb realizmust, annál több idealizmust kér: „ha azt mondják, fényképezzek le agárnak egy tacskót, akkor én lefényképezem agárnak.” Ezért küldik decemberben a körülzárt kelet-poroszországi kikötővárosba, Memelbe, ahová szárazföldön már csak egy vékony földnyelven lehet bejutni. Megörökíteni az egyszerű katonák és az erre külön parancsot kapó pártvezetők közös hősi harcát. A képekért helikopter megy. Fontosabbak, mint a valóság: tömött teherautók előtt térdeplő német katonák, halálos végű verekedések egy-egy darab kenyérért, összeesők, akiket sorsukra hagytak, merevre fagyott hullák, út menti fákon lógó bakák, nyakukban tábla: „Gyáva voltam megvédeni a hazát”, alattuk pártfunkcionáriusok megpakolt autói húznak nyugat felé. Ott van utolsó reménységük, az Ardennekben december közepén indított hadműveletben, ahová a Memelből egy kis repülőn kihozott Henisch főtörzsőrmestert is küldik. Innen mindenestre kényelmesebb hátrálni. Remagen felé, ahol a Rajna utolsó két hídja közül az egyik áll. Március 7.-én a keleti oldalán fekszik híradós társaival egy magaslaton. Szemüket a gépre tapasztva várják, hogy a támadó amerikaiak első tankja a híd közepére érjen, és bumm. De nem robban! Inkább csak pukkan az a robbanószerkezet, s a híd állva marad. Így a Szövetségesek, számukra is teljesen váratlanul, átkelnek a Rajnán. Henischt alig bírják elrángatni, annyira lenyűgözi a látvány.

A propaganda század maradéka a hegyekbe vonul. A parancsnok úgy dönt, befejezi. Pár fős csoportokra osztja őket, autót, és tekintélyt parancsoló pecsétekkel valamint olvashatatlan aláírásokkal ellátott papírokat ad nekik egy titkos küldetésről, melyet akadályozni, autót és felszerelést lefoglalni szigorúan tilos. Henisch a hatás kedvéért valamennyi kitüntetését magára aggatja, és elindulnak. Sietniük nem nagyon van hova, az idő szép, papírjaikra mindenhol kapnak üzemanyagot és élelmiszert. A lényeg, hogy oroszok vagy nácik kezére ne kerüljenek. Egyelőre utóbbiak a veszélyesebbek. Egyszer szökniük is kell egy őket hadiszolgálatra beosztani kívánó SS tiszt elől. A végigfényképezett út 800 kilométer megtétele után május elején Észak-Németországban ér véget Schwerin körzetében. A város amerikai megszállás alatt, oda nem mehetnek. Egy történetesen bécsi hadnagy egy kastélyba szállásolja be őket. „Számtalan, habár kissé megrongált terem, csigalépcsők, toronyszobák, tavacska, elvadult kastélykert. Én meg csak kószáltam, és virágokat meg madarakat fényképeztem.” Csapatuktól elszakadt katonák és menekülő nők laknak itt. Ő egy fiatal özvegyasszonnyal, társa annak húgával kerül „kölcsönös segítségre épülő, de végső soron igen bensőséges” kapcsolatba az itt töltött néhány hét alatt. A nők feltétlen vissza akarnak menni Schwerinbe, s mivel úgy tűnik, az oroszok érik el hamarabb búvóhelyüket, Henisch hajlik az útra. Reméli, hogy békebeli fotóügynökségi igazolványa majd segít, hisz ő a New York Times fotoriportere, csak ugye a háború… Amit úgy, mint ő senki más nem fejezett be. Az amerikai őrnagy nem csinál ügyet propagandista mivoltukból, és mint egyszerű katonákat hadifogolytáborba küldi őket, cserébe viszont elkobozza a Hertáról és húgáról készült aktfotókat.

AKT III.

Mikor kiderül, hogy a tábor az orosz zónába fog tartozni, a szökést választja. Talál egy halom ócska kezeslábast, megszabadul egyenruhájától, majd az egyik ott dolgozó civil munkásbrigáddal, vállán egy vasrúddal kivonul. Egyenesen Herta házába. Valamikor ősszel állít haza: „úgy nézett ki, mint egy csavargó, borostásan, egy lógó ujjú halszálkás kabátban.” A Naschmarkton, a bécsi zugkereskedelem központjában fényképészeti cikkeket árul az oroszoknak, akiket minden érdekel, ami technikával kapcsolatos. Fotózni akarja a piac világát, ami rizikós, kémkedés vádjával könnyen Szibériába kerülhet. Vásárol tehát egy régi Box Tengort, kiáll a placcra, és: Mennyi? - 10 tojás, két kiló liszt. De a gép bonyolult. - Majd te megmutatod. A bemutatón lefényképezett annyira meg van elégedve a képekkel, hogy Henisch lesz az orosz katonák nem hivatalos portréfotósa. Jól keres. Jutányos áron egy romos lakást vásárol (2 kiló vaj, 2 kiló szalonna, egy télikabát), de mi az neki, mikor szolgálatai fejében egyszer egy őrnagy egész, még ki se vérzett bárányt rakott le második emeleti ajtaja elé.

Fotóriporterként is megpróbálja folytatni munkáját, de múltja miatt nem kapja meg a riporterek szindikátusától a működési engedélyt. Egyéb lehetőség híján elmegy az oroszok pénzelte Weltillustrierte szerkesztőségébe, leteszi képeit egy őrnagy elé, akinek egyszercsak felcsillan a szeme
és megszólal: Orjol. Én is ott voltam, szintén haditudósító, csak a másik oldalon.

Innen kapaszkodik vissza a szakmába. Az ötvenes évek közepéig szabadúszó. Ekkor az adók, és a végrehajtók miatt szomorúan leköti magát az Arbeiter Zeitunghoz. Mellette utcai portréfényképész. Harci helyzetben utoljára 1956-ban Magyarországon volt.

Élvezi és keresi a megszokott veszélyt. 1949 nyarán Eisemann, a kötéltáncos, a Duna-csatorna felett kifeszítette kötelét, hogy védőháló nélkül végigsétáljon rajta vállán leányával. Henisch egy sörözőben megbeszéli vele, hogy vigye inkább őt, hisz mindössze 50 kiló, és micsoda képeket csinálhatna! Tartanak is néhány próbát, viszont a rendőrkapitány a mutatvány napján megtiltja Henisch részvételét, így marad az eredeti felállás. A kötéltáncos vállán tizenhat éves lánya ül. A cél előtt néhány lépéssel Eisemann meginog, lezuhannak, és halára zúzzák magukat a sétányon. Ez megismétlődik 1968-ban. Késve érkezik egy jótékonysági rendezvényre, ahol egyik kollegája foglalja el helyét a hőlégballon kosarában. A hirtelen megforduló szél nekisodorja a ballont a Duna-toronynak, az öngyilkosok miatti védőrács elvágja a kosár köteleit. Senki nem éli túl.

Sokat dolgozik a képviselőházban. Itt alapítja meg a titkos Gorilla Klubot, melynek elnöke. Lényege: valahányszor egy tag találkozik az elnökkel, ad neki egy schillinget. Ezért az illető a következő találkozásig az elnök védelme alatt áll. A klub tagjai sajtósok, politikusok, Bécs polgármestere, sőt a kancellár is. Minden tagnak 2232 a nyilvántartási száma, amiről csak az elnök tud, így mindenkit saját számával köszönthet.

Két tag, a két nagy párt frakcióvezetője, a költségvetés parlamenti vitáján heves szópárbajt vív egymással. A kövér indulatos, a sovány gunyoros. Teleobjektívvel lefotózza az egészet. A képeket, melyeken a két ember egymás karikatúrája, párba állíja, és készít két albumot. Először a kövérnek mutatja. – Mibe kerül? Hú, az rengeteg! – Hát jó, ha neked nem kell… A kövér erre előveszi csekkfüzetét, hogy beírja, de – Á csak vicceltem. Ajándék, csak küldj érte egy üveg whiskyt! A másiktól konyakot kér, de mindketten egy-egy ládával küldenek. A köszönőleveleket felcseréli.
A Bécs Városárért Arany Érdeméremmel kitüntetett fényképész, a kisöreg, aki képes volt három napon át nevettetni egy egész újságíró delegációt, 1975-ben halt meg májbetegségben. Egy lánya és két fia született. Walter fényképész lett, Péter író, aki kisiskolás korában a vidámparkban egyszercsak megkérdezte

- Mondd apa, te náci vagy, vagy zsidó?
- Nézd Péter! Apád egyesek szemében zsidó, mások szemében náci. Holott voltaképpen sem ez, sem az. De mindez remélhetőleg már nem olyan fontos. Próbáld csak meg lefényképezni azt a dodzsemet!

Azért biztos, ami biztos, főhősünk anyja egyszer odahívta magához a már gimnazista Pétert, és

- Most jön a legfontosabb: itt ebben a borítékban - ide figyelj, ha hozzád beszélek - van itt valami, amit csak neked tartogattam. Egy árja-igazolás, amit még akkor szereztünk, amikor születtél (1943). Mit mondasz, hogy neked nincs szükséged árja igazolásra, fogd be a szád, nem tudhatod nem veszed-e hasznát valamikor. Tőlünk se kérdezték, szükségünk van-e rá, aztán amikor végre megkaptuk, hálát adtunk az Istennek – azzal átnyújtotta meglepett unokájának az életet jelentő papírt. 

*

Köszönet Peter Henischnek és a bécsi városházának a cikk elkészítéséhez nyújtott segítségért. Az idézetek Peter Henisch – Apám kicsi alakja c. könyvéből valók.

*Keresztény Iskolatestvérek – szegény gyerekek nevelésével foglalkozó szerzetesrend.

*Hitlerjugend – a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt (NSDAP) ifjúsági szervezete.

*Szudétanémet – csehországi német.

*SA-Obersturmbannführer – SA (Rohamosztag): az Ausztriában is szervezett NSDAP félkatonai szervezete. Obersturmbannführer: őrnagynak megfelelő rang.

*Kommiszár – a kommunista párt részéről a parancsnok mellé kinevezett politikai tiszt.

*Josip Broz "Tito" – a kommunista partizánok, majd haláláig (1980) Jugoszlávia vezetője. Nemzetiségét tekintve horvát. 

1919. március 21-én kitört a proletárdiktatúra. Az állatkertben is

A nyolcvanas évek közepén már nem voltunk ennyire kreatívak

Bánkuti András felvétele

Oroszországban ma is népszerűek a csodatévő szent emberek. Régebben – mielőtt a szovjetek betiltották volna őket – általános elfogadottságnak és elterjedtségnek örvendeztek. GRIGORIJ JEFIMOVICS RASZPUTYIN, mint szibériai paraszt kezdte pályafutását 1869-ben. Eszünkbe ne jusson, hogy járt valamilyen iskolába! Nem. Az orosz paraszt nem betűt vetett.
 
Raszputyin huszonhárom éves kora körül egy napon fiatal szerzetest fuvaroz kolostorába. Zötykölődés közben arra jut: „beköltözök”. Az Úrnak ebben a házában olyanok laknak, akik hitbeli és módszertani kérdésekben eltérő nézeteket képviselnek Isten hivatalos álláspontjával szemben. Az intézetet, mint szakképzett szent ember hagyja el, majd országos zarándokútra indul. Innentől kezdve így mutatkozik be: „Én vagyok az újra testet öltött Krisztus”. Ez önmagában még nem számít különlegességnek, sokan mondták már arrafelé. Sikeres, mondhatni áldásos prófétai tevékenység révén híre terjed, népszerűsége nő a falvakban, városokban, kormányzóságokban, pópák, de még metropoliták is érdeklődnek iránta. Raszputyint meg elsősorban az ital és a nők érdeklik, olyannyira, hogy szenvedélye okán eretnekké nyilvánítják, minthogy családos ember létére egyszerre tizenhárom asszonnyal él együtt.  

Hja, nem könnyű élet az istenkeresőké. Az emberek sokszor bolondnak nézik, és az ördög is számtalan módon keseríti életüket: kik térden állva imádkoznak sokat, azokat hátfájás gyötör, kik kegyhelyeket járnak sorra, azoknak megdagad lábuk, kik meg kicsapongó életük változtatnák, azokat leírhatatlan szomjúság és kéjvágy kínoz. Raszputyin ráadásul álmatlanságban is szenved.

Az uralkodó Romanov házban nagy a baj. A trónörökös Alekszej nagyherceg öröklött és akkor gyógyíthatatlan betegégben szenved: hemofilia, azaz vészes vérzékenység. A vér nehezen alvad, ha elkezd vérezni, csak az Isten tudja megállítani. A két éves tündéri csöppség lehorzsolta térdét és már tizenkét órája cserélgetik a kötést. Csak a csoda segíthet. A kétségbeesett szülők végső megoldásként hívatják a Szentpétervárra érkezett szent embert.

Rajta rossz, zsíros, szürke kabát. Nadrágja sem kevésbé elnyűtt, ülepe úgy csüng, mint egy szakadt, öreg függőágy. Parasztcsizmája bőségesen kenve szurokkal. Haja bozontos, szakálla meg olyan, mintha odaragasztott birkabőr lenne. Kezei sebesek, koszosak, s még inkább azok hosszú körmei. Ráadásul büdös is.  

Közli, hogy imájának erejével meg tudja gyógyítani a kisfiút. A cárevics felett mindenekelőtt keresztet vet, nyugtatja, addig beszél hozzá, míg elalszik, végül homlokára rakja kezét, és imát mormol. A vérzés lassan abbamarad. A cárné teljesen és végérvényesen hatása alá kerül.

„Az egyedül helyes az, ha követed Barátunk tanácsait. Ő buzgón imádkozik érted éjjel-nappal… engedelmeskedned kell, kikérned tanácsát, és hinned, ő mindent tud. Isten előtte mindent kinyilatkoztat” – írja férjének, aki maga sem volt közömbös, ezt írja naplójába 1905. novemberében: „Istenemberrel ismerkedtünk meg…”

A cár, és kivált a felesége, kedvelték az efféle jöttment szerzeteket. Korábban az elmeháborodott Áldott Mitya, és az eszelős Darja aratott nagy sikert az udvarban. Néha egész kis kollégiumot alkottak a csudabogarak. S mivel minden fontos ügyben kikérték véleményüket, valamennyi klikknek megvolt a maga udvari bolondja, hogy rajta keresztül befolyásolják az uralkodó döntéseit.

Raszputyin számára létrehozzák a „cári lámpák őre” nevű állást, aminek jövedelméből a város legelőkelőbb negyedében él kedvteléseinek. A legszélesebb körökkel érintkezik, prostituáltakkal, színésznőkkel, politikusok, tisztek, gyárosok, kereskedők feleségeivel, hercegnőkkel és azoknak lányaival hál, és vedel. „Ma este Raszputyinnál bált tartottak a fogházból szabadon bocsátottak tiszteletére. A vendégek roppant fesztelenül viselkedtek. Az ének és a tánc hajnalig tartott” – írja az egyik vendég jelentésében. A hölgyek férjei jobb állásokhoz jutnak, a tiszteket előléptetik. Az írástudatlan muzsik főhivatalnokokat, tábornokokat helyeztet hivatalába, vagy mozdít el sorozatban. Varnavából, a részeges barátból – hiába tiltakozik a pravoszláv egyház, mondván, hogy tulajdonképpen ő egy bolgárkertész – egy szavára lesz tobolszki püspök. És ő váltatja le a hadsereg főparancsnokát is, Nyikolaj Nyikolajevics nagyherceget, mert kétségbe merte vonni rendkívüli képességeit.   

De Isten hivatalos képviselői között is akadnak figyelemreméltó figurák. Ott van például Iliodor caricini apát, aki lapjában és prédikációiban a doni kozákok temperamentumával lép fel kormányzók, miniszterek, korrupt hivatalnokok, liberálisok, forradalmárok, kereskedők, gyárosok, zsidók, földjeiket  - a csak részletekben fizetni tudó orosz paraszt helyett - német telepeseknek eladó földbirtokosok, no meg a főpapság ellen: „Azt mondjátok nekik: Ne erre a világra gyűjtsd a kincseket! Miközben ti összehordjátok e föld kincseit kamráitokba. Arra késztetitek őket, vessék meg az élet jó dolgait. S miközben ők éheznek, sőt olykor éhen is halnak, ti jókat esztek, puha ágyban alszotok, s palotákban éltek.”

A cár személyesen is kéri, hogy legalább a minisztereit kímélje. S mivel a legmagasabb szép szó sem használ, a miniszterelnök 1911 elején elrendeli száműzetését. Erre bezárkózik erődítménynek kiépített kolostorába. Amit már húsz napja ostromolnak, mikor Raszputyin jeruzsálemi zarándokútjáról táviratot küld a cárnak: hagyják békén Iliodort! Aki ellenségei koholmányának tartja a szent ember életmódjáról terjengő mendemondákat. De végül ráébred, hogy Raszputyin maga az ördög. Akitől meg kell menteni Oroszországot, hisz lényegében ő kormányozza azt. És “Oroszország egy fék nélküli, keskeny hegyi úton száguldó kocsihoz hasonlít, amit egy őrült sofőr vezet.”

                                                           Raszputyin, Jermogen püspök, Iliodor apát

A mindenkinél befolyásosabb, túlzottan önállósult szent ember ellenfelei összefognak. Sajtókampány indul. A parlament háborog. Az egyház zsinat elé citálja – ahol előadja híres téziseit a bűnről, ami Isten akaratából való és szükségszerű, ami nélkül nincs megbánás és vezeklés. A pénzügyminiszter 200 000 rubelt kínál a testet öltött Krisztusnak, ha elmegy. Nem. A miniszterelnök megfenyegeti a cárt, amennyiben nem meneszti Raszputyint, lemond a kormány. Lemond a kormány. Ekkor volt barátai, Jermogen, a tiszteletreméltó püspök, és Iliodor veszik kezükbe az ügyet. Találkozóra hívják egy kolostorba, hogy elfogják. Ott fejére olvassák bűneit, közben egy kéznél lévő nehéz bronzfeszülettel ütlegelik. Raszputyinnak sikerül megszöknie. Jermogent és Iliodort száműzik. 

A teljesen kiábrándult Iliodor hívei segítségével hatvan kormányzó és negyven püspök egyidejű felrobbantását tervezi, amihez százhúsz bombát is beszerez, de csak egy akció kerül végrehajtásra. Kiónia Guszeva, egy szifilisztől teljesen elcsúfított arcú prostituáltból lett fanatikus vállalja, hogy megöli az éppen falujában tartózkodó Anti-Krisztust. Hasba szúrja. Túléli. A cár saját orvosai gyógyítják. Iliodor matrónának öltözve Gorkij segítségével Norvégiába menekül. Guszeva bolondokházába kerül. (Ahonnan három év múlva, 1917-ben szabadul. Gyakorlata és státusza tökéletesen alkalmassá teszi, hogy 1919-ben ő legyen Tyihon pátriárka merénylője. Tyihon – mivel más püspökökhöz hasonlóan nem lehet csak úgy elítélni, és agyonlőni – egy fogorvosi kezelés után hal meg váratlanul 1925-ben.)

A merénylet után Raszputyint saját testőrsége, a titkosszolgálat és egy miniszterelnöki különítmény védi. Ezeket kell kikapcsolnia az összeesküvőknek. A feladatot az ország leggazdagabb embere, az Oxfordban tanult huszonkilenc éves Felix Juszupov herceg hajtja végre. Raszputyin ártalmatlan, jópofa alaknak ismerte meg mulatozásaik során. A herceg 1916 egyik decemberi éjjelén palotájába invitálja. Megkéri, hogy a meghívott hölgyek jó híre miatt ne hozza gorilláit, amúgy is barátok között lesz. A vendéget a herceg ciános sütivel, mérgezett borral kínálja, és vár. Na mi lesz. Már a földön kéne vonaglania. Semmi. „Ööö, nézd Grisa, milyen szép ez az elefántcsont kereszt! Remek darab nemde?” Raszputyin térden állva fohászkodik előtte, amikor a herceg rálő. Összeesik. Az összeesküvők – Juszupov, Puriskevics képviselő, egy nagyherceg, egy orvos és egy hadnagy – az udvaron tanácskoznak, amikor Raszputyin megjelenik az ajtóban. Még kétszer belelőnek. Él. A herceg puskatussal üti. Aztán az Istenembert takaróba csavarják, és automobilon a Néván vágott lékhez szállítják. A tettesek lényegében azonnal lelepleződnek, és száműzetésbe mennek.  

Ez a hivatalos történet. Sokan nem hiszik. Olyan, mintha a herceg kedvenc szerzője, Oscar Wild írta volna – véli a francia nagykövet. Kizárt, hogy ez a nárcisztikus és hedonista arisztokrata – aki tizenévesen nőnek öltözve járta a pétervári lokálokat, és mint francia énekesnő is nagy sikerrel lépett fel – szervezte és követte el a gyilkosságot. A merényletet minden valószínűség szerint Puriskevics tervelte ki az angol titkosszolgálat közreműködésével. És minden bizonnyal a szolgálat egyik embere, az, akit a herceg még Oxfordból jól ismert, adta le a lövéseket. Eszerint Raszputyinnak azért kellett meghalnia, mert arra törekedett, hogy egy németekkel kötendő különbéke révén az ország kilépjen az éppen folyó világháborúból. Ez talán megmenthetné az összeomlás szélén álló monarchiát. Ami két hónappal éli túl őt. (A cári család meg másfél esztendővel.)  

Raszputyint, a parasztot, a cári család jelenlétében, a cárok nyári rezidenciájának parkjában helyezik örök nyugalomra. Amit a februári forradalom szakít meg. Exhumálják, s az Oroszország rossz szellemének tartott muzsik testét egy kazánban elégetik. Ugyanebben az évben költözik Amerikába Iliodor. Ott filmvállalatot alapít, és a Romanovok bukása című, 1917 szeptemberében bemutatott némafilmben eljátssza önmagát:

Aztán azzal az ötlettel tér haza, hogy a bolsevikok igényeinek megfelelően, mint ortodox pápa átalakítja az orosz egyházat. De a pártnak más tervei vannak. Hát visszamegy New Yorkba, ahol a Metropilitan Biztosító Társaság központjának portási széke vár rá.

A merényletből a legnagyobb hasznot Juszupov húzza. 1934-ben, a franciaországi emigrációban élő hercegnek és feleségének 25 000 font (vásárlóértéke 670 millió forint körül) kártérítést ítélnek meg, mert a Metro-Goldwyn-Mayer által készített Raszputyin filmben (Rasputin And The Empress, 1932) látottak ellenére Irina nem volt Raszputyin szeretője.

Na azóta van kiírva a filmek elé, hogy: A cselekmény kitalált történeten alapul. A szereplők is kitalált személyek. Valóságos személyekkel, eseményekkel való mindennemű hasonlóság pusztán a véletlen műve.

S a film forog tovább: egy orosz egyházon belüli csoport egyre hangosabban követeli Raszputyin (és Rettegett Iván cár) szentté avatását. „Őrültség” - mondja erre a pátriárka. Amihez szakértője még hozzáteszi: „És aztán majd Sztálin szentté avatását is követelni fogják. Már készült is néhány úgynevezett tanulmány, amik szerint titkos szerzetes volt.”

Sztálint, Raszputyin egykori barátja, majd ellensége, a tiszteletreméltó Jermogen atya zárta ki a papi szemináriumból. Ahol Sztálin nagyon jól megtanulta, hogy az ember bűnös, tehát bűnhődnie kell. S mikor hatalomra jutott, beteljesítette Dosztojevszkij próféciáját: negyven éven belül olyan véres és erőszakos zsarnokság lesz itt, amely majd elhomályosítja Dzsingisz kán uralmát is.

Na de hogy pont egy grúz cipész fia! Rossz vicc.