- Félek a jövőtől. Meglátod a világháborút nem kerüljük el. Ha hadba vonulunk Szerbia ellen, nyakunkra jön az orosz. Az angol meg a francia is szembe kerül a némettel. Olyan világégés lesz itt, melyből a monarchia nem kerülhet ki győztesen. A háború vége Magyarországra lesz szörnyű. Szülőföldemet, Erdélyt, elnyeli majd az oláh. A Felvidéket, a tótsággal együtt uralma alá hajtja a szlávság. Tenyérnyi Magyarország marad. Mint törpe nemzet bizonytalanul hányódik majd a népek tengerében. Szörnyű elgondolni a véget mely leszakítja rólunk Selmeccel együtt ezt a szívembe nőtt gyöngyszemet, Vihnye-fürdőt. A magyar helyett majd a szlávság uralkodik itt, a tótság hangoskodik.

- Ugyan, ne légy ilyen borúlátó - nyugtatta Szénásy doktor barátját, Sztancsay Miklóst, Selmecbánya főjegyzőjét.

Az alkonyatba hajló nap tűnő sugarai megaranyozták Miklós sötétbőrű székely arcát, mely olyanra változott ekkor, mint valamilyen bronzszobor. Sötéten villogó szemére a ború fátyla ült.

- Én már nem látom többé Erdélyt… és búcsúzhatom Vihnyétől is.

Néhány nap után megjött a hadüzenet és a mozgósítás híre, a nyugodt és kedélyes fürdőváros felbolydult, a nyaralók összecsomagoltak és hirtelen üres lett minden. Szénásy Józsefnek is vissza kellett utaznia Budapestre.

Extázisban tombol a pesti utca. A villamosok sűrűn állnak a Nyugati pályaudvartól a József körútig. A gyalogjárók, a kávéházak, vendéglők teraszai egyetlen mámoros tömeggé sűrűsödnek össze, nincs ismerős és nem ismerős, nincs bemutatkozás, mindenki ujjong, egymás kezét szorongatja, kalapot lenget, énekel, éljenez. Az út közepén egymásba karolva két-háromszáz főnyi csapatok vonulnak dalolva, éljenezve. Ahol csak megreked a tömeg, mindenütt akad szónok, aki a többiek vállára kapaszkodva lelkesítő beszédet rögtönöz. A menet megáll minden zenés kávéház előtt, a zenekar kiáll a gyalogjáróra, eljátszik néhány lelkesítő nótát, aztán dalolva mennek tovább a következő kávéházig. A legújabb harci nótát éneklik, melyet zseniális népösztönnel a Kossuth-nóta dallamára húztak:

Ferenc Jóska azt üzente:
Elfogyott már a türelme,
Masírozzunk Szerbiába!
Halál a szerb gyilkosokra!
Éljen a magyar!

Ha a király ezt üzeni,
Mindnyájunknak el kell menni!
A szerbeket jól elverjük,
Karagyorgyét elkergetjük.
Halál a szerb gyilkosokra!
Éljen a magyar!

Esik eső karikára,
Ferenc Jóska kalapjára,
Valahány csepp esik rája,
Annyi áldás szálljon rája.
Éljen a mi jó királyunk!
Éljen a haza!

és zúg a Vesz-szen Szerbia! Vesz-szen Szerbia!

Az Oktogonon az Andrássy út felől katonabanda közeledik, Mindenki odarohan, körülveszik, éljenzik. A karmestert fölemelik és a Kossuth-nótát éneklik. Éljen a háború! - kiáltják. Egy fiatalember, aki mindenesetre fölényes akar maradni, gúnyosan megjegyzi: - Jó, jó! Majd ha egy golyót kap a hasába, akkor nem éljenez. Egyelőre azonban csak ő kap egy ökölcsapást a hasába.

A Munkapárt és a Nemzeti Kaszinó erkélyein estéről-estére szónokok jelennek meg, akiknek szavát viharzó éljenzéssel fogadja a közönség. - Éljen Tisza István! Éljen a háború! - Vesszen Szerbia! - Le Oroszországgal! - Le az orgyilkosokkal! - zúgják, majd a Himnuszt éneklésébe kezdenek, aztán jön, hogy

Boszniának hegyei,
A fekete kövei
A magyar királyé.
Mégis az a Szerbia,
Az a kutya Szerbia
El akarja venni.

Megállj, megállj kutya Szerbia!
Nem lesz tiéd soha Bosznia!
Mert a magyar nem enged,
Míg a vére megered,
Bármennyit is szenved.

Az örömünnep szakadatlan. Ma hajnali két és három között nagy tömeg munkás és jobban öltözött férfi verődött össze és a háborút éltetve vonult végig a főváros főbb utcáin. Nagy nemzeti színű lobogóval mentek, éltették a háborút, a királyt, énekelték a Szózatot, a Himnuszt, a Kossuth-nótát, kiáltozták, hogy vesszen Szerbia.

Így folyt ez napokon keresztül. Az embereken valamilyen megátalkodott, hősies derű vett erőt.

A bevonult tartalékosok ellepik az utcákat, a köztereket. A pályaudvarok boltozatai alatt szakadatlanul zúg az éljen, a katonai irodák előtt kifogyhatatlan tömege az önként jelentkezőknek. A Szegényház téren, ahol népfelkelőnek lehet jelentkezni, nincs egy talpalatnyi üres hely. Bent az elkerített kis kertecskékben alszanak, beszélgetnek az emberek. Némelyik már harmadik napja akar a jelentkező bizottság elé jutni, de nem tud, annyian vannak. Az egész ország mindenviseletű, mindenfajta népét itt összegyűlve látni: földmunkást, iparost, kézművest, gyáriakat, vasúti szolgát, postásokat, fővárosi szolgát, fináncot, minden együtt, mi adminisztrációnkat és életünket alkotja. Mindenki tréfálkozó és jókedvű, szaporán vásárolják a nemzetiszín tollat és tűzik kalapjuk mellé.

Napok alatt felszöknek az árak: 14 helyett 32 fillér a burgonya kilója, 50 fillér a paradicsom, hús kilónként 20 krajcárral drágább. Nincsen tej. A liszt kilója 58 fillér. Fogytán a szén, a gőzmalmok nem őrölnek. Élelmiszerhiány fenyeget. Egy kereskedőt véresre vertek a piacon, mert a krumpli kilóját 36 fillérért árusította.

A zálogházak forgalma megnőtt. Főleg katonai felszereléseket, gukkereket és revolvereket váltanak ki, de a kiváltás eltörpül az elzálogosítások mellett. Feltűnő, hogy az emberek a háztartások legszükségesebb tárgyait is elhozzák. Különösen sok ágyneműt zálogosítanak el. A Népsegítő Irodát százával lepik el az asszonyok, mert a háziúr a lakbért követeli tőlük, fizetni pedig nem tudnak, mert övéik bevonultak. Hogy a kilakoltatásoknak elejét vegyék, a minisztérium rendeletileg két hét halasztást ad lakbérfizetésre.

A behívott felesége és minden nyolc évnél idősebb gyermeke fejenként és naponként hetvennyolc fillér állami segítségben részesül. Nyolc éven aluliak a felét kapják. Ezenkívül lakásilleték is jár, ami az ellátási illeték fele, de nem fejenként, hanem családonként. Továbbá a család összes tagjai részére engedélyezendő segély együttvéve nem lehet nagyobb, mint a bevonultnak átlagos egy napos bére, illetve keresménye volt. A bevonult családfő elhalálozása esetén pedig családja még fél évig élvezheti a segélyt.

Szénásy hadnagyot a 4-es nehéztüzérek mellé osztották be katonaorvosnak.

Csapattestemmel délnek tartunk a szerb harctér felé. Amikor a berakodással elkészültünk, és a vonat megindult, parancsnokunk – Lang alezredes – jégbe hűtött pezsgőt bontatott. Vonatunk virágeső. A tiszti asszonyok még Budapesten felvirágozták fülkéinket. Az állomások is felvirágozva. Rendre előkerültek a csomagok, melyeket a gondos feleségek, szerelmesek készítettek, adtak útravalóul tisztjeiknek. Folyt a kínálgatás, a derűs hangoskodás a tiszti kocsikban. A legénység sincs étel, ital nélkül és dalol szakadatlan. Cegléden úri hölgyek nagy vendégséget csaptak. A cigány húzta, és a sínek kavicsfövenyén a fiatalabb tisztek a hölgyekkel táncra perdültek. Kecskeméten, Szabadkán a jelenet megismétlődött.

Egy éneklő zászlóaljat visz a vonat az éjbe. Férfiének csap ki belőle, mint a mozdony kéményéből a tüzes szikra. Egy bekanyarodó másik sínen egy másik katonavonat énekel el mellettünk. Jobbra, messzebb a sötétben láthatatlanul szintén egy férfidal gurul a síneken délfelé, minden sínpáron ének patakzik. Ezen az éjszakán egész Európában dalok száguldanak egymás felé, táborok nagy kórusába torkolván. Ilyen éneklés még nem volt a föld hátán. A hadseregre gondolok, melyhez csatlakozni fogunk. Egy óriási énekóceánnak gondolom, melybe énekfolyók ömlenek.