„A fényképezőgép az én talizmánom, az én fügefalevelem, nélküle meztelennek érzem magam. Ezen a távcsövön keresztül a dolgok távolabbra kerültek, és ha ott is voltam az események forgatagában, bizonyos fokig mindig kívülállónak éreztem magam.”

WALTER HENISCH

1913-as születésű bécsi fodrászinas, véletlenül fotóriporter, aztán pedig a Wehrmacht egyes számú hadifényképésze lesz, annak ellenére, hogy származásával nincs minden rendben. Meghökkentő fordulatokkal teli életének története.


AKT I.

Gyermekotthon. Hideg csőágyak, karbolszagú, rozsdás vízcsapok, zárhatatlan vécék, híg reggeli tea, nyirkos, köménymagos kenyér, kortalan arcú nénik, idegen apák és anyák, hangoskodó gyerekek. Ő a legkisebb. Átnéznek rajta. Csak egy pöttöm, sápadt lányhoz vonzódik, aki állandóan felsőtestét himbálja. Így szebbnek látja világot. Amit Henisch egy összetekert papírlapon keresztül néz. Hat éves korában nevelőotthonba kerül. Nem tanul jól, ezért átviszik a Keresztény Iskolatestvérekhez*. Ekkor találkozik először mostohaapjával.

Albert Prinz operett színészi pályafutásának egy jobb kezét szétroncsoló gránát vet véget. A kórházban megismer egy ápolónőt, akinek férje, egy Hennis nevű cseh fodrász, eltűnt a világháború forgatagában, gyermekét otthonba adta. Feleségül veszi. Postatisztviselő lesz. Bécs belvárosában élnek szoba-konyhás lakásban. Kényszerűségből magukhoz veszik Waltert, aki megpróbált megszökni az Iskolatestvérektől: szaladt, szaladt, s közben rémülten jött rá, nincs hova menekülnie... A csúfos kudarc után annyira elviselhetetlenné vált helyzete az intézetben, hogy inkább kivették.  

Az elemiben, majd a reáliskolában, mint legkisebb állandó célpontja társainak. Az iskolából eredményei láttán gyorsan kiveszik, és fodrászinasnak adják, de magassága miatt ez sem volt olyan egyszerű. Termete szüli vonzalmát az egyenruhákhoz. „Láthatatlanná tett, mint vakarcsot. Az volt a fontos, hogy végre egyenlőnek ismerjenek el az egyenlők között. Én is szerettem volna olyan nagy, erős és bátor lenni, mint a germán hősök. És akkor, jaj lett volna minden elnyomónak - tanároknak, osztálytársaknak.” Amikor egyetlen barátja cserkésznek áll, ő is akar, de mostohaapja jobbat tud. A Német Tornász Szövetségbe íratja, ahonnan – bár neked az nem fog menni, jegyzi meg Prinz az értetlenkedő gyereknek – egyenes az út az ausztriai Hitlerjugendbe.* Meglehet, a felvétel feletti örömében ajándékozza meg nevelt fiát egy három nap múlva zaciba csapott Box Tengor fényképezőgéppel, ugyanis a lepkegyűjtés mellett a fotózás a hobbija, s szeretné, ha Walter ebben is követné. Viszont a fiú utálja a szinte kibírhatatlanul pedáns embert, aki felesége nem egészen tiszta poroszságát igen, de – szudétanémet* lévén – fia cseh származását nem tudja megbocsátani.
Henisch leteszi a fodrászsegédi vizsgát. Viszont a gazdasági válság hajmeresztő méretű munkanélkülisége idején az embereket legkevésbé a frizurájuk érdekli. Közmunkaszolgálatra megy, építkezéseken, földmunkákon dolgozik. 1933 szilveszter éjjelén váratlanul meghal mostohaapja. A benne maradt vándorló repeszdarab egy kéjnő karjaiban végzett vele. Most már két emberre kell keresnie: hólapátolás, piaci ládapakolás, alkalmi fodrászkodás, egyéb munkák. Ha nincs, akkor barátjával bírósági tárgyalásokon ücsörög. Ott legalább fűtenek. Unalmában jegyzetelni kezd, egy újságíró belenéz. „Ügyes! Próbálkozz a lapnál!” „Jó!” - mondja a szerkesztő. „Nem tudna fotókat is hozni?” A harmincas évek közepén őrültség lett volna nem tudni valamit, amivel pénzt lehet keresni, így február végén megkapja első fényképészi megbízását. Fogja nevelőapja gépét, kimegy a Reichsbrücke felújításához, ott egy kollegától beállításai láttán megkapja a sorsdöntő instrukciót: „Nem látod hogy süt a nap te törpe!”

Egyéni stílusát magasságának köszönheti. Ha hozzá akar férni a témához, fel kell másznia valahova. De alacsonysága a kor divatos politikai csetepatéinál is jól jön. A gyűlésterem berendezései elzúgnak felette és a záporozó ökölcsapások alatt be tud osonni a balhé közepére. Az amerikai lapok imádják fotóit. Tehetségére felfigyelnek nevelőapja, néhai Albert Prinz SA-Obersturmbannführer* bajtársai is, és a Hitlerjugend fotósa lesz. Ott kattintgat a kancellári palota előtt egy rózsaágyásban a Dollfuss kancellár halálával járó náci puccskísérlet alatt 34-ben, fényképezi Hitler 38-as bevonulását: „kezek és horogkeresztes zászlók lendültek a magasba. És az eksztázis akármelyik mai popkoncertet felülmúlta. Az emberek szeméből valósággal patakzottak a könnyek… Azóta sem voltak ilyen eszményi modelljeim.” Aztán ő is bevonul - kezében géppel, lelkében akasztófahumorral.

AKT II.

Általában két „gorillát” adnak mellé, hogy a harcok sűrűjében, ha kell, fegyverrel tegyék szabaddá útját a képanyaghoz. A lengyel hadjárat egyszerű főpróba, fotóit hadgyakorlaton is készíthette volna. A francia igazi élvezet: „itt van például egy csinos kis roham, itt egy klasszikus lángszóró bevetés, itt menekülő civilek, ez a kép a gyerekkocsival Chalon-sur-Marne-ben készült, és ilyet se lát mindennap az ember: tank egy templom szentélyében, az öregember a padon kipurcant, a fölé hajoló katona épp ezt konstatálja.” De legjobb képeit Oroszországban csinálja. „Közvetlen a határ mellé voltunk beásva. Őrjáratok a szögesdrót mentén. A túlsó oldalon nevető oroszok, az innensőn mi. Ők vodkát dobnak át, mi sört. És akkor, ahogy felkel a nap, egyszercsak elszabadul a pokol. Emberileg persze tragédia volt, de egy fényképész szemével nézve, tekintsünk el minden mástól, hát nem pompás anyag? Itt van például a harckocsik előretörése a tajgán. Nézd csak az eget, az előbukkanó felhőket. A végtelen orosz táj felejthetetlen emlékét. Vagy itt ezek a lángokban álló muszka kunyhók. Fekszel egy géppuskaállásban és várod, hogy a halálra ítéltek elég közel legyenek. És amikor rákezd a géppuska, és a haldoklók mozdulataiban még ott bujkál a meglepetés, lenyomod a gombot. Vagy egy kivégzést fényképezel, és akárhogy iszonyodsz, mintegy önkéntelenül az elítélt közelébe férkőzöl. Meg akarod örökíteni ezt a szempárt…” Mindez számára csupán képek sorozata, melyből rengeteg jelenik meg szerte német Európában, de a családi albumba is kerül: 42 tavaszán frontházasságot köt a szmolenszki hadosztályparancsnokságon: Feleségül kívánja-e venni (a hadosztályparancsnok az asztalon fekvő rohamsisakra mutat) az előttem álló hajadont? - Igen. - Heil Hitler! A nászéjszakát két tank között tölti részegen.

43 nyarán a kurszki csata egyik ütközetében egy páncélkocsi legénységével fogságba esik. A kommiszár* egy bécsi zsidó, felajánlja dolgozzon náluk, gondolkodási időt ad, de a választ nem éli túl. A foglyok úgy döntenek, kitörnek. Hajnalban megfojtják a két őrt, összekötözött gránátokat dobnak a parancsnoki bunker kéményébe, robbanás után berontanak, foglyul ejtik az ezredparancsnokot, Henisch sebtében eltesz néhány papírlapot, az oroszok felvonulási tervének részletei. Első osztályú Vaskeresztet kap, felveszik a szerkesztőnek kijelölt haditudósítók listájára, több ajánlatot kap a háború utánra. Fontos feltétel a végső győzelem. Ebben, és meredeken felfelé ívelő karrierben reménykedik. Egy újra felvirágzó békés Németországban, boldog házasságban, egy fiúban, akire büszke lehet a Führer.

Ősszel a Balkánra helyezik. A partizánháborúban a hadviselés és a fényképezés is egészen más. A kiszámíthatatlan pillanat állandó figyelmet igényel. „Szememet a gép keresőjére tapasztottam, vártam,” hogy az egység első gépkocsija szokás szerint aknára fusson, vagy kilőjék a sofőrjét, aztán pokoli gránáteső és gépfegyvertűz.
Korábban gyakran vállalt szinte öngyilkos bevetéseket, de 44 tavaszán már elege van. Az utánpótlást fényképezgeti, nem akarja, hogy észrevegyék. De őt, a „sátán fotóriporterét” rakják fel május végén a Tito* kiiktatására indított ejtőernyős kommandó egyik gépére. Élete első ugrása. És talán utolsó képei – gondolja a levegőben Bosznia hegyei felett golyózáporban himbálózva. A partizánvezér főhadiszállása egy barlangban van, mellette angol, amerikai és szovjet katonai missziók működnek. Persze haditudósítók is vannak. Roham közben két angolt pillant meg. SS katonák rontanak rájuk. Leállítja őket, és személyes őrizetébe veszi kollegáit.

A temetőért heves harcok folynak. Ott lapulnak a falnál. Túloldaláról sokkal jobb képeket lehet készíteni a gránátbecsapódásokról. Ugrás! Igen ez az! Már jön is a következő… Az egyik angol vonszolja vissza a fedezékbe, a szanitéc morfiumot ad be, a gép oda, vele a képek, a képek, a képek - hörgi szüntelen. Az angol leakasztja róla a tartalék Leicat, és megcsinálja azokat a fotókat, melyek Henisch neve alatt bejárják a német sajtót az akcióról,  melynek révén sikerül megszerezni Tito tábornagyi uniformisát. (Amire Hitler annyit mondott, hogy olcsóbb lett volna varratni egyet. S mivel a rajtaütés irányítói főleg osztrákok voltak, a zsákmányt büntetésül Bécsben kiállították.) A két angol hadifogolytáborba kerül, a kezén megsebesült Henisch megkapja a Független Horvát Állam érdemrendjét.

Nem Henisch kép!

Felépülése után Potsdamban haditudósítókat oktat arra, hogy kell minél többet kihozni abból, ami van, mert a Propagandaminisztérium egyre kevesebb realizmust, annál több idealizmust kér: „ha azt mondják, fényképezzek le agárnak egy tacskót, akkor én lefényképezem agárnak.” Ezért küldik decemberben a körülzárt kelet-poroszországi kikötővárosba, Memelbe, ahová szárazföldön már csak egy vékony földnyelven lehet bejutni. Megörökíteni az egyszerű katonák és az erre külön parancsot kapó pártvezetők közös hősi harcát. A képekért helikopter megy. Fontosabbak, mint a valóság: tömött teherautók előtt térdeplő német katonák, halálos végű verekedések egy-egy darab kenyérért, összeesők, akiket sorsukra hagytak, merevre fagyott hullák, út menti fákon lógó bakák, nyakukban tábla: „Gyáva voltam megvédeni a hazát”, alattuk pártfunkcionáriusok megpakolt autói húznak nyugat felé. Ott van utolsó reménységük, az Ardennekben december közepén indított hadműveletben, ahová a Memelből egy kis repülőn kihozott Henisch főtörzsőrmestert is küldik. Innen mindenestre kényelmesebb hátrálni. Remagen felé, ahol a Rajna utolsó két hídja közül az egyik áll. Március 7.-én a keleti oldalán fekszik híradós társaival egy magaslaton. Szemüket a gépre tapasztva várják, hogy a támadó amerikaiak első tankja a híd közepére érjen, és bumm. De nem robban! Inkább csak pukkan az a robbanószerkezet, s a híd állva marad. Így a Szövetségesek, számukra is teljesen váratlanul, átkelnek a Rajnán. Henischt alig bírják elrángatni, annyira lenyűgözi a látvány.

A propaganda század maradéka a hegyekbe vonul. A parancsnok úgy dönt, befejezi. Pár fős csoportokra osztja őket, autót, és tekintélyt parancsoló pecsétekkel valamint olvashatatlan aláírásokkal ellátott papírokat ad nekik egy titkos küldetésről, melyet akadályozni, autót és felszerelést lefoglalni szigorúan tilos. Henisch a hatás kedvéért valamennyi kitüntetését magára aggatja, és elindulnak. Sietniük nem nagyon van hova, az idő szép, papírjaikra mindenhol kapnak üzemanyagot és élelmiszert. A lényeg, hogy oroszok vagy nácik kezére ne kerüljenek. Egyelőre utóbbiak a veszélyesebbek. Egyszer szökniük is kell egy őket hadiszolgálatra beosztani kívánó SS tiszt elől. A végigfényképezett út 800 kilométer megtétele után május elején Észak-Németországban ér véget Schwerin körzetében. A város amerikai megszállás alatt, oda nem mehetnek. Egy történetesen bécsi hadnagy egy kastélyba szállásolja be őket. „Számtalan, habár kissé megrongált terem, csigalépcsők, toronyszobák, tavacska, elvadult kastélykert. Én meg csak kószáltam, és virágokat meg madarakat fényképeztem.” Csapatuktól elszakadt katonák és menekülő nők laknak itt. Ő egy fiatal özvegyasszonnyal, társa annak húgával kerül „kölcsönös segítségre épülő, de végső soron igen bensőséges” kapcsolatba az itt töltött néhány hét alatt. A nők feltétlen vissza akarnak menni Schwerinbe, s mivel úgy tűnik, az oroszok érik el hamarabb búvóhelyüket, Henisch hajlik az útra. Reméli, hogy békebeli fotóügynökségi igazolványa majd segít, hisz ő a New York Times fotoriportere, csak ugye a háború… Amit úgy, mint ő senki más nem fejezett be. Az amerikai őrnagy nem csinál ügyet propagandista mivoltukból, és mint egyszerű katonákat hadifogolytáborba küldi őket, cserébe viszont elkobozza a Hertáról és húgáról készült aktfotókat.

AKT III.

Mikor kiderül, hogy a tábor az orosz zónába fog tartozni, a szökést választja. Talál egy halom ócska kezeslábast, megszabadul egyenruhájától, majd az egyik ott dolgozó civil munkásbrigáddal, vállán egy vasrúddal kivonul. Egyenesen Herta házába. Valamikor ősszel állít haza: „úgy nézett ki, mint egy csavargó, borostásan, egy lógó ujjú halszálkás kabátban.” A Naschmarkton, a bécsi zugkereskedelem központjában fényképészeti cikkeket árul az oroszoknak, akiket minden érdekel, ami technikával kapcsolatos. Fotózni akarja a piac világát, ami rizikós, kémkedés vádjával könnyen Szibériába kerülhet. Vásárol tehát egy régi Box Tengort, kiáll a placcra, és: Mennyi? - 10 tojás, két kiló liszt. De a gép bonyolult. - Majd te megmutatod. A bemutatón lefényképezett annyira meg van elégedve a képekkel, hogy Henisch lesz az orosz katonák nem hivatalos portréfotósa. Jól keres. Jutányos áron egy romos lakást vásárol (2 kiló vaj, 2 kiló szalonna, egy télikabát), de mi az neki, mikor szolgálatai fejében egyszer egy őrnagy egész, még ki se vérzett bárányt rakott le második emeleti ajtaja elé.

Fotóriporterként is megpróbálja folytatni munkáját, de múltja miatt nem kapja meg a riporterek szindikátusától a működési engedélyt. Egyéb lehetőség híján elmegy az oroszok pénzelte Weltillustrierte szerkesztőségébe, leteszi képeit egy őrnagy elé, akinek egyszercsak felcsillan a szeme
és megszólal: Orjol. Én is ott voltam, szintén haditudósító, csak a másik oldalon.

Innen kapaszkodik vissza a szakmába. Az ötvenes évek közepéig szabadúszó. Ekkor az adók, és a végrehajtók miatt szomorúan leköti magát az Arbeiter Zeitunghoz. Mellette utcai portréfényképész. Harci helyzetben utoljára 1956-ban Magyarországon volt.

Élvezi és keresi a megszokott veszélyt. 1949 nyarán Eisemann, a kötéltáncos, a Duna-csatorna felett kifeszítette kötelét, hogy védőháló nélkül végigsétáljon rajta vállán leányával. Henisch egy sörözőben megbeszéli vele, hogy vigye inkább őt, hisz mindössze 50 kiló, és micsoda képeket csinálhatna! Tartanak is néhány próbát, viszont a rendőrkapitány a mutatvány napján megtiltja Henisch részvételét, így marad az eredeti felállás. A kötéltáncos vállán tizenhat éves lánya ül. A cél előtt néhány lépéssel Eisemann meginog, lezuhannak, és halára zúzzák magukat a sétányon. Ez megismétlődik 1968-ban. Késve érkezik egy jótékonysági rendezvényre, ahol egyik kollegája foglalja el helyét a hőlégballon kosarában. A hirtelen megforduló szél nekisodorja a ballont a Duna-toronynak, az öngyilkosok miatti védőrács elvágja a kosár köteleit. Senki nem éli túl.

Sokat dolgozik a képviselőházban. Itt alapítja meg a titkos Gorilla Klubot, melynek elnöke. Lényege: valahányszor egy tag találkozik az elnökkel, ad neki egy schillinget. Ezért az illető a következő találkozásig az elnök védelme alatt áll. A klub tagjai sajtósok, politikusok, Bécs polgármestere, sőt a kancellár is. Minden tagnak 2232 a nyilvántartási száma, amiről csak az elnök tud, így mindenkit saját számával köszönthet.

Két tag, a két nagy párt frakcióvezetője, a költségvetés parlamenti vitáján heves szópárbajt vív egymással. A kövér indulatos, a sovány gunyoros. Teleobjektívvel lefotózza az egészet. A képeket, melyeken a két ember egymás karikatúrája, párba állíja, és készít két albumot. Először a kövérnek mutatja. – Mibe kerül? Hú, az rengeteg! – Hát jó, ha neked nem kell… A kövér erre előveszi csekkfüzetét, hogy beírja, de – Á csak vicceltem. Ajándék, csak küldj érte egy üveg whiskyt! A másiktól konyakot kér, de mindketten egy-egy ládával küldenek. A köszönőleveleket felcseréli.
A Bécs Városárért Arany Érdeméremmel kitüntetett fényképész, a kisöreg, aki képes volt három napon át nevettetni egy egész újságíró delegációt, 1975-ben halt meg májbetegségben. Egy lánya és két fia született. Walter fényképész lett, Péter író, aki kisiskolás korában a vidámparkban egyszercsak megkérdezte

- Mondd apa, te náci vagy, vagy zsidó?
- Nézd Péter! Apád egyesek szemében zsidó, mások szemében náci. Holott voltaképpen sem ez, sem az. De mindez remélhetőleg már nem olyan fontos. Próbáld csak meg lefényképezni azt a dodzsemet!

Azért biztos, ami biztos, főhősünk anyja egyszer odahívta magához a már gimnazista Pétert, és

- Most jön a legfontosabb: itt ebben a borítékban - ide figyelj, ha hozzád beszélek - van itt valami, amit csak neked tartogattam. Egy árja-igazolás, amit még akkor szereztünk, amikor születtél (1943). Mit mondasz, hogy neked nincs szükséged árja igazolásra, fogd be a szád, nem tudhatod nem veszed-e hasznát valamikor. Tőlünk se kérdezték, szükségünk van-e rá, aztán amikor végre megkaptuk, hálát adtunk az Istennek – azzal átnyújtotta meglepett unokájának az életet jelentő papírt. 

*

Köszönet Peter Henischnek és a bécsi városházának a cikk elkészítéséhez nyújtott segítségért. Az idézetek Peter Henisch – Apám kicsi alakja c. könyvéből valók.

*Keresztény Iskolatestvérek – szegény gyerekek nevelésével foglalkozó szerzetesrend.

*Hitlerjugend – a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt (NSDAP) ifjúsági szervezete.

*Szudétanémet – csehországi német.

*SA-Obersturmbannführer – SA (Rohamosztag): az Ausztriában is szervezett NSDAP félkatonai szervezete. Obersturmbannführer: őrnagynak megfelelő rang.

*Kommiszár – a kommunista párt részéről a parancsnok mellé kinevezett politikai tiszt.

*Josip Broz "Tito" – a kommunista partizánok, majd haláláig (1980) Jugoszlávia vezetője. Nemzetiségét tekintve horvát.