Hinky Dink és Bathhouse John a város ír nyomornegyedében nőtt fel. Iskolába talán az Egyesült Államok legerkölcstelenebb területére, a mulatóhelyekkel, játéktermekkel és bordélyházakkal bőven ellátott I. kerültbe jártak. Mely akkoriban a Föld leggazdagabb választókerülete. Ugyanakkor a lőtt sebek terén is világelső.

John Coughlin, azaz Bathhouse John – akit néha Fürdősnek fogok nevezni – 1875-ben tizenöt évesen egy török fürdőben masszőrként kezdte pályafutását. Ott tett szert kapcsolatokra, no meg lóversenytippekre. Ott volt minden futamon. Ismerte az összes zsokét, jegyüzért, bokszolót, a nagy kártyásokat, és persze rengeteg politikust. A nagy öreg, Michael McDonald, vette maga mellé. Ez a McDonald volt az első, aki az addigi alkalmi megvesztegetéseknél magasabb szintre emelte a törvényesség határán táncoló, vagy azt átlépő üzletemberek és a politika kapcsolatát.

Ő kaszinókat és hoteleket üzemeltetett, valamint a várost kormányzó Demokrata Párt vezető funkcionáriusa volt. Személyesen választotta ki a megfelelő képviselőjelölteket és finanszírozta megválasztásukat. Emellett a rendőrségnek és a városi tisztviselőknek is rendszeresen fizetett. Mindezek eredményeképpen sikerült ellenőrzése alatt tartania az egész várost. Már a feleségeit leszámítva. Az első előbb egy színésszel szökött meg, majd miután sikerült visszahozni, egy katolikus pappal. Az új feleség pedig lelőtte a szeretőjét, mert az megcsalta. Ebbe pusztult bele szegény McDonald. Nem bírta a szíve az izgalmakat. Na de ennek a Bathouse Johnnak persze lett néhány saját fürdőháza, és egy mulatót is nyitott. És ő lett az I. kerület egyik előljárója.  


A másik, Michael McKenna, alias Hinky Dink. Ő rikkancsként kezdte 1868-ban tíz évesen. Két év múlva kölcsönkért egy csapostól ötven dollárt, vásárolt egy újságosstandot, majd a nyolcvanas évek végén kocsmát nyitott. Kettőt is. Az egyik volt a Workingmen's Exchange, ahova munkások nem nagyon jártak, viszont mindenféle lézengő alak igen. Hirdetése szerint itt csapolták a leghidegebb és legnagyobb korsó sört a városban. Ami mellé ingyen ebéd is járt a rászorulónak. De Hinky segített munkát keresni, meg akkor is, amikor valamelyik vendégének meggyűlt a baja a törvénnyel. Persze a szegény ember nem volt hálátlan, azzal fizetett, amivel tudott. Például, úgy szavazott, ahogy kérték. Főleg, ha pénzt is kapott érte. Választások idején olyan volta kocsma, mint egy felbolydult méhkas, ugyanis itt működött a vokstőzsde, ahol az ügy fontosságához mért árfolyamon vették a szavazatokat.*


Hinky kicsi, visszahúzódó, halk és kevés szavú ember volt, míg a Fürdős igazi jelenség: egy nagydarab, harsány ír, aki jó szívéről, hírhedetten rossz verseiről és bizarr ruhakölteményeiről volt ismert. Úgy nézett ki, mint aki úton van az operettszínpad felé. Ahova egyszer tényleg fel is lépett. Saját darabjában, a Dear Midnight of Love-ban, mely verseihez volt mérhető. És azok versek! Bármit képes volt rímbe szedni, azt is, hogy a Clark Streetet már megint felszedték.

De van itt egy mutatóba, a Huncut lány

Roguish Girl, Ah, she's a pearl
With feet as swift and true —
As the legs of any ewe;
I'll tell you boys she's here to win,
And from now on it looks as if
You will be drinking the better grade gin.
 
Hevenyészett fordítása:
 
Huncut lány, oh, ő egy gyöngyszem
Oly fürge és fáradhatatlan lábakkal,
Mint bármely anyajuh csülkei.
Fiuk, el kell mondjam, ő fog ma győzni
És úgy néz ki, hogy mostantól
A jobbfajta gint fogod inni.

A versenylováról szól.

Költeményeit előszeretettel hozták le a helyi lapok. Néha még a hivatalos nyilatkozatait is képes volt versben megfogalmazni. Persze sokan bolondnak nézték. A polgármester egyszer meg is kérdezte a társát – Bathhouse őrült? Vagy drogokat szed? Hinky így felelt – Egyik sem. De azt, hogy mi van vele, megmondani nem lehet. Erre az állapotra még nem találtak kifejezést.

Azt viszont el lehet mondani, hogy a Fürdős annyira szerette az állatokat, hogy birtokán 1902-ben állatkertet nyitott. A park sztárja Alice hercegnő, az indiai elefánt volt. A helyi állatkerttől vásárolta, miután az elefánt egy csapódó ajtó révén elveszítette ormányának egy részét. Alice egyik télen megfázott. – Adjatok neki whiskyt, én is azzal gyógyítom magam! – javasolta a gazda. Mire a gondozók rögtön adtak neki egy literrel. A siker nem maradt el. Alice gyorsan meggyógyult, viszont a kúra során rákapott a szeszre. Annyira, hogy kereste a piával érkező látogatókat, és ormányának mozdulataival utalt rá, hogy szívesen venné a kínálást. Alice, ha berúgott, fogta magát és eldülöngélt valamerre ledőlni. Miután híre ment, ez egyre gyakrabban fordult elő. A vendégek felkészülten érkeztek. Banánt a majmoknak, whiskyt az elefántnak.


Itt kérem mindennek szabott ára volt. A kisebb kaliberű hétköznapi engedélyeket a Workingmen's Exchangeben lehetett beszerezni. Bementél, kértél egy italt meg egy engedélyt, mondjuk szendvicsek utcai árusítására, kifizetted a taksát, és már a kezedben is volt a papír. Mondjuk kényelmes volt. Nem kellett sorban állni a hivatalban, zavartan, pironkodva megvesztegetni a tisztviselőt, hanem tisztán, kényelmesen dolgozott mindenki saját zsebre. Persze a nagy bulikban is benne voltak. A kedvencem, amikor a városi gázszolgáltatás licencét váratlanul nem az addigi bérlő kapta, hanem egy addig ismeretlen vállalat, mely felárral adta azt tovább az addigi bérlőnek. A gázpiac új szereplője annyira ismeretlen volt, hogy nem is létezett.

Bántódás nélkül szinte bármit megtehettek, mert Hinky volt a Demokrata Párt legfontosabb voks szállítója. Új polgármestert avatott, vagy ha kellett, buktatott. Harrisont 1915-ben azért nem választották újra, mert meg mert hajolni a közvélemény nyomása előtt, és meg akarta szüntetni a kerület hírhedt mulató negyedét, melynek félig meddig legális, illetve teljesen törvénytelen vállalkozásai szép pénzeket fizettek a nyugodt üzletmenetért cserébe. De bármilyen városi vagy kerületi szavazásra lehetett voksokat vásárolni tőlük. Az árat az ügy fontosságához mérten állapították meg. A páros leghírhedtebb mutatványa az I. Kerületi Bál volt.

E választási kampányalap gyűjtő rendezvény méltó folytatása lett a város egyes számú madame-ja* által a nyolcvanas évek elejétől, háza zongoristája, Sánta Jimmy javára rendezett jótékonysági báloknak. A szép kezdeményezés 1894-ig tartott, amikor a tivornyán egy részeg rendőr lelőtt egy másik részeg rendőrt. Ebben az évben járt le Bathouse első mandátuma és újraválasztási kampány elé nézett. Vetélytársának az a remek ötlete támadt, hogy tart egy választási alapgyűjtő bált a kerület vendéglőseinek, ahol Bathouse emberei is megjelentek és ökölharcba fullasztották az egészet. Bathhouse a választást megnyerte, az ötletet Hinkyvel továbbfejlesztette.  

A mulatságon a részvétel természetesen nem volt ingyenes. Egy jegy nagyjából négy-, illetve nyolcezer forintnak megfelelő dollárba került. A nagyobb vállaltok és intézmények jegyek százait vásárolták meg, némelyik kifejezett kérésre. A kerület tisztességtelen foglalkozást űző személyeitől elvárták, hogy legalább egy jegyet vegyenek. A bordély és szalontulajdonosok egész tömbökkel vettek. Ha nem fogytak rendesen, akkor egy részüket a kerület rendőrsége volt kénytelen felvásárolni, és a rendőrök a mindennapi útvonalukba eső üzletek tulajdonosaira sózták rá azokat. És biztos, hogy erős nyomást gyakoroltak, mert ami a rendőr nyakán maradt, az ő vesztesége lett. De ez csak kezdeti nehézség lehetett, mert a bálok nagy népszerűségnek örvendeztek. A üzleti és a politikai elit tagjai is megjelentek. Még Washingtonból is jöttek.

A hangulat éjfélkor hágott a tetőfokára, amikor a város leghíresebb luxusbordélyát üzemeltető Everleigh nővérek vezetésével megérkezett a madame-ok és lányaik jelmezes regimentje. A lányok zsokénak, harlekinnek vagy Dianának öltöztek, vagy egyszerűen csak fürdőruhát vagy kis szoknyával ellátott tornadresszt viseltek. A zenekar rázendített a Penzance kalózai című opera betétdalára, a Macskaléptekkelre, és megkezdődött a Nagy Felvonulás. A menet élén Bathouse parádézott valamelyik fantasztikus öltözékében. Például 1900-ban ez volt rajta: sárga cipő, levendula szín nadrág, zöld frakk. Fehér selyemmellényét lilásrózsaszín brokát rózsabimbók és sárga szegfűk díszítették, rajta gyémántgombok fityegtek. Mellét vörös szalag keresztezte, kezén rózsaszín kesztyű, fején fekete selyemkalap. Mögötte hatalmas színpompás tömeg. Melyről az egyik lap így írt: „Ha valamilyen katasztrófa révén tegnap éjjel összeomlik a Coliseum, akkor nem lenne több betörő, zsebes, verőlegény, besurranó tolvaj, kábítószeres vagy kurtizán Chicagóban.” Közéjük főleg fiatalok, de jó hírükre nem ügyelő idősebbek polgárok keveredtek. A madame-ok saját bokszaikban városi tisztviselők és politikusok vállait masszírozták; a nők, a kor divatjának megfelelően, mélyen kivágott hátú ruhácskában, oldalt hasított szoknyában vadul és részegen táncoltak; a részeg férfiak pedig azon voltak, hogy levetkőztessék őket, és ebbéli igyekezetük bizony kevés tiltakozást vont maga után. Az örömlányok bevonulása azzal járt, hogy férfiak ezrei próbáltak meg bejutni az épületbe, ahol a zsúfoltság olyan nagy volt, hogy az elájult nőket kézről-kézre, a fejek felett kellett kiadogatni a cigarettafüsttől tíz méterre csökkent látótávolságban.

De nemcsak az épületen belül, ahol alkalmanként akár tizenötezren is szórakoztak, volt nagy a tumultus, hanem azon kívül is, mivel előfordult, hogy a rendezvény ellenzői tízezres felvonulással tiltakoztak. Eredmény nélkül. Ugyanúgy, ahogy beadványaik is jártak. Végső elkeseredésükben e „fanatikus reformerek” 1908-ban két nappal a muri előtt dinamittal próbálták meg felrobbantani a bálnak otthont adó Coliseumot.


Sikerült lyukat robbantaniuk egy alig használt raktárépületre, illetve hatvan méteres körben kitörtek az ablakok. A parti pedig a Fürdős szerint a legkellemesebb volt mind közül. Tízezer liter pezsgő, és harmincezer liter sör fogyott. De utoljára. 1909-ben alig háromezren lézengtek, mert a polgármester megtagadta az italmérési engedélyt, és a rendezők nagy bosszúságára a rendőrség kivételesen szigorúan betartatta az alkoholtilalmat. Ez volt az utolsó.

Verekedés az mindig volt, és késelés is előfordult. Ennek ellenére a bál tizennégy éves története során összesen nyolc letartóztatás történt, amelyből egy zárult elmarasztaló ítélettel: pénzbírságra ítéltek egy férfit, mert jegy nélkül merészelt részt venni a mulatságon.

A XX. század első felének minden jelentősebb helyi bűnözője a kezük alatt nőtt fel. Például a Chicago Outfit alapítója, Big Jim Colosimo is nekik dolgozott. A hivatalos védelmi pénzek begyűjtője volt. De utódai (s egyben gyilkosai) Johnny Torrio és Al Capone is jó kapcsolatot ápolt velük. Aztán fordult a kocka. Az 1920-tól 34-ig tartó szesztilalom mindent megváltoztatott. Irdatlan mennyiségű pénz folyt be a jól szervezett bűnbandák kasszájába, és a póráz a politikusok nyakára került. Hőseink, akik választást soha nem vesztettek, életük végéig megőrizték pozícióikat, de meghatározó szerepük megszűnt. John „Bathhouse” Coughlin negyvenhat hivatalban töltött év után 1938-ban 78 évesen távozott. A lovak és a lóverseny szenvedélyes rajongója ötvenezer dollár adósságot hagyott maga után. Michael „Hinky Dink” McKenna 1897-től 1923-ig volt az első kerület egyik előljárója. Attól az évtől kezdve a feladatot egy fő látta el. Viszont beválasztották az első kerületi tanácsba. 88 éves korában hunyt el 1946-ban. Egy millió dolláros birtokot, jó sok pénzt, egy luxus limuzint, egy liter 1919-es bourbont, és mauzóleuma felépítésére harmincháromezer dollárt hagyott örököseire. Akik nem tagadták meg ősüket. Nyolcvanöt dollárból kapott egy sírkövet, a többit elosztották egymás között.

*

*Szavazz korán, és szavazz többször! – volt a jelmondat

* Carrie Watson házának ajtaja előtt egy betanított papagáj ült, és ezt ismételgette: „Carrie Watson, come in gentlemen!”