1947-ben egy új-zélandi kisvárosban felemelték a sör árát. Lett olyan kavalkád, hogy a miniszterelnöknek kellett beavatkoznia
Elöljáróban nem kell feltétlenül elmondani, mert anélkül is érthető a történet, de azért: 1917-ben Új-Zélandon, a világ másik felén zajló háborúban harcoló katonáikra való tekintettel, szolidaritásból átmenetileg este hat órában állapították meg a kocsmák kötelező zárási idejét. Viszont abból a megfontolásból, hogy a férfiak így több időt töltenek családjukkal, ezen csak 1967-ben változtattak, amikor a zárási időt tíz órára emelték. Jó pár évvel ezelőtt láttam egy új-zélandi naiv festő képét, ezt a címet viselte: Munka után futás a kocsmába. Ahol két generáció tanult meg az ötig tartó munkaidő után egy órán belül minél többet inni. Természetesen akadtak hátsó kocsmaajtók, amiken ha zárás után lekopogtad az egyezményes jelet, kinyíltak. Ez a megoldás főleg a déli sziget nyugati partján dívott. Ahol a szigetország többi részével ellentétben egy pohár sör 7 helyett még mindig csak 6 pennybe került, mert a várható ellenállás miatt az emelt árat évekig nem merték bevezetni, ami akkor válik érthetővé, ha tudod, hogy arrafelé a munkás főleg bányász, favágó, halász, vagy kapcsolodó ipari dolgozó.
A terület legnagyobb városában, a ma tízezres Greymouthban, a pubtulajdonosok helyi egylete egyik napról a másikra, 1947. szeptember 29.-én testületileg 6 pennyről 7-re emelte a sör árát. A helyi szakszervezetek tanácsa azonnal gyűlést hívott össze, és elhatározták, hogy bojkottálni fogják azokat a helyeket, ahol bevezetik az új árat, ami átszámolva 40 mai forinttal emelkedett mindenhol. Kivéve egy mellékutcai kis kocsmát, a Central Hotelt, aminek forgalma a négy és fél hónapos akció alatt alaposan megugrott, míg a 7 pennys helyek kongtak az ürességtől. Ilyen helyekre tisztességes munkások be nem tették lábukat – márpedig sört főleg ők ittak –, és ki is vetették maguk közül azokat, akik igen: egy fűrészmalom munkásai a vezetőség legnagyobb elképedésére egyik reggel közölték, hogy nem hajlandók együtt dolgozni XY-nal, mert látták egy 7 pennys pubban inni. Semmilyen érv nem használt, a munkások elsiettek a 6 pennys kocsmába. S mivel valakit azért nem lehet hazaküldeni a munkából, mert 7 pennys sört ivott, így az üzemet ideiglenesen be kellett zárni. Ez volt az elöljáró jó példa, ami ragadt, és több munkahelyen, főleg bányákban okozott gondot.
A Dobson és a Wallsend bányákban a munkások ma ismét felvették a munkát. A sörvitával kapcsolatos egyetlen esemény a Dobsonban történt, ahol leszállás előtt a szakszervezet a harmadik reggel is gyűlést tartott. Mr. J. O’Leary – aki a bojkott megsértése miatt hétfőn került a szakszervezet feketelistájára –, és egy másik bányász – ki megvallotta, hogy ugyanebbe a bűnbe esett – jelenléte rövid, de heves gyűlést eredményezett. Ámbár egyértelműen kifejezték Mr. O’Learynek, hogy jelenléte egyáltalán nem kívánatos, ő mégis leszállt a bányába. Nem maradt sokáig. Néhány percen belül a felszínre kísérték.
A helyi sörgyár - félve hogy a többiek máshonnan fognak rendelni - nem mert szállítani a renitens kocsmának, így a Central Hotelbe a sziget keleti feléről, a hegyeken át vitték a sört. A pubtulajdonosok egylete megpróbálta meggyőzni a hegyentúli főzdét, ne szállítson, mire a Szállítómunkások Szövetsége közölte, hogy ebben az esetben mindenhol gondok lesznek a sörszállítással. A munkás-szolidaritás egyik legszebb példájával támogatott greymouthi dolgozók demonstráció, a jelképes 6 pennys sör vedelése közben kitalálták, hogy az lesz a legjobb, ha Working Men’s Clubot alapítanak. Ami egy közösségi non-profit szervezet, alapító-okirattal, hatóságok által jóváhagyott szabályzattal, és ilyen ezen a környéken még nem volt. A forma Új-Zélandon a 19. század végétől kezdett elterjedni. A klubok tagjaik kikapcsolódását, kulturálódását szolgálják, ez nevükben is megjelenik, pl: Munkásklub és Művészeti Társaság. Íme a Wellingtoni Munkásklub és Irodalmi Intézet fennállásának centenáriumán:
Csakhogy a második világháború kezdete óta nem adtak ki új engedélyt, és a bürokrácia útvesztője kifejezés sem véletlenül született. Az iparági és helyi kereteket átlépő problémára viszont gyorsan kellett megoldást találni, amit a közelgő parlamenti választás annyira indokolttá tett, hogy az alapítóknak a miniszterelnök személyesen ígérte meg, hogy hamar meglesz az engedély, csak adják be a papírokat. Karácsonyra már három WMC működött, aztán még négy nyitott ki. A kocsmák egymás után tértek vissza a 6 pennys árra. 1948. február 13.-án végül a pubtulajdonosok helyi egylete is beadta derekát, és hivatalosan is megengedte tagjainak, adják annyiért a sört, amennyiért jónak látják. És a sör mindenütt 6 penny lett. Így ért véget a Nagy Greymouthi Sörbojkott. És boldogan élnek, vidáman isszák a máig 6 pennys sört.
Na nem. Az utolsó mondat első fele talán igaz, a másodikat viszont csak pár évig élvezhették. A 6 pennys sörár hagyományosan egy 10 unciás (nagyjából 3 decis) pohárra vonatkozott. Az ötvenes években a pubok elkezdtek áttérni a 7 és 12 unciás poharak használatára, és ezeknél már nem kötött a hagyomány, meg az infláció is emelt a számokon. Viszont a nyugati parton máig olcsóbb a sör, mint máshol.
