Ha annak idején jobban odafigyelnek arra, miket hordanak össze a nácik a kocsmák mélyén, meg a lapjaikban, meg arra, hogy miről szónokolnak vezéreik, és ha komolyan is veszik a hallottakat, vagy ha többen vették volna a fáradtságot és átrágják magukat Adolf Hitler Mein Kampf című könyvén, mely adott esetre semmi jót nem ígért, talán nem szavaznak rá annyian, hogy a nemzeti radikálisok hatalomba kerülhessenek. Illetve, ha a Hitlert 1933-ban hatalomba segítő konzervatív politikusok nem lettek volna olyan naivak, hogy azt higgyék, hogy a gyeplő továbbra is a kezükben marad, akkor a nácik sosem szerzik meg a hatalmat.

A nemzeti szocialistáknak az élet minden területére megvoltak az elképzeléseik, mi, hogy illik egy igazi németnek. A zenében is. Ahol szintén nem történt semmi meglepő, olyan, amit előzőleg, adott esetre nem ígértek volna, mert a nácik már 1927-28-ban tüntetéseket rendeztek az osztrák Ernst Krenek Jonny spielt auf című operája ellen. Melyben „egymást kergetik a legmodernebb civilizáció vívmányai, a köznap kerekét egyre lázasabban forgató technikai találmányok, az életritmusunk ősképleteit módosító zajongó gépek: a zakatoló expresszvonat, a berregő telefon, a távirda, a rádió, a tülkölő autó és a mechanizálódás zenei visszhangja, - a jazz.”

A Jonny-t Németországban már az első évben 427-szer állítottak színpadra, librettóját 14 nyelvre fordították le, és Amerikában is (ahová a szerző 1938-ban távozott) bemutatták. Ausztriában, ahol a helyi nácik szintén hevesen tiltakoztak, akkora Jonny mánia tört ki, hogy egy évtizedekig kapható cigaretta viselte a címszereplő néger szaxofonos nevét. „Ma már tehát odáig jutottunk Európában, hogy a néger szaxofónos rokonszenvet keltő operahőssé emelkedett, Don Juan és Lohengrin mellé került.” Ezt igaz magyar sem nézhette tétlenül. A hazafiak bűzbombák segítségével védelmezték kultúránkat a „Húzd rá, Jonny!” terjesztette mételytől.  

(Német nyelvterületen a Jonny vetélytársaként ugyanekkor állították színpadra az ugyancsak bécsi, Erich Wolfgang Korngold Das Wunder der Heliane című hagyományos operáját, mely csúfosan megbukott. Giccs, írták róla a kritikusok – nem véletlen kapott a szerző később két Oscar-díjat is filmzenéiért. De az Osztrák Dohányjövedék ebben is látott fantáziát, és a konzervatív ízlésű közönségnek piacra dobta a Heliane nevű cigarettát. Korngold, aki az egyik alsóbbrendű fajhoz tartozott, szintén Amerikába költözött.)

Hogy mi volt a baj a Jonnyval? Hát a zenéje. A jazz. Amiről a zenei avant-garde egyik legnagyobb amerikai úttörője megállapította, hogy az „nem más, mint néger zene a zsidók szemén keresztül.” (Az idézett Henry Cowell egyik tanítványa volt Gershwin, a zsidó, aki beemelte a jazzt a komolyzenébe.) Viszont a képlet nem ilyen egyszerű. A műfaj a XIX. század második felében New Orleansban született, és az itt előforduló valamennyi náció megtette rá a maga hatását. A környéken először a spanyolok jelentek meg, majd a franciák, aztán az angolok, német telepesek is érkeztek, de a városba a Föld minden tájáról mennek, mert kikötőváros. Ahová a feketék kezdetben nem maguktól jöttek.

*

Nem tartozik szorosan a tárgyhoz, ezért csak közbevetőleg említem meg, hogy a jazz megszületésében nem kis része van egy távolba szakadt hazánkfiának, Konz Jánosnak.

A Konczok nemességüket (címerük: kardot, rajta levágott török fejet tartó kéz jobb felől, és egy zacskó aranyat tartó kéz bal felől) az adót behajtani érkező törökkel véres vitába keveredő ősüknek köszönhették. Leszármazottai vérmérséklete, ha nem is volt ilyen heves, adósság rendezéshez való hozzáállásuk semmit nem változott. Koncz János, mielőtt adósságai végképp összecsaptak volna feje felett, ügyesen kihúzta magát a csávából. Megegyezett a megye pénztárnokával, hogy feltöri a kasszát, és viszi a fele pénzt meg a balhét. Így esett, hogy Koncz János nagy tervekkel kitántorgott Amerikába. Ahol, mivel fűnek-fának, bevándorlási hivatalnak Koncz úrként mutatkozott be, el is nyerte új nevét: Kontzur. Mr. Kontzur két dologhoz értett igazán, a kártyához, meg a kölcsön kéréshez. Utóbbi szokása lehetetlenné tette számára a tartós megtelepedést. A városról városra vándoroló nomád kártyást végül egy utolsó centig tartó nagy csata végén nyert new orleans-i ház késztette letelepedésre. Először, gondolta kocsmát nyit, és akkor ki se kell mozdulnia. Viszont ez mégiscsak megkíván némi rendszerességet az ember életében. Úgyhogy inkább rendezvényekre adta bérbe a ház teremszerű alsó részét. Két tarifa volt. Az olcsóbb, ha tőle veszik a piát, illetve a drágább, ha hozzák. A bérbevevők idővel azt tapasztalták, hogy a házigazda egyre ihatatlanabb löttyöket akar rájuk sózni, hát mindenki a kettes tarifát választotta. Aztán eljött a nap, amikor Johnny Kontzur úgy érezte, mennie kell. Hát csapott a városban egy utolsó kört, melyben maximálisra emelte adósságát, a házát meg kiadta szombat estére egyszerre három rendezvényre. Nagy volt a meglepetés, amikor a néger folklór estre bemasírozott egy rezesbanda. Gyorsan kiderült, nekik is érvényes szerződésük van erre a napra. Rezesék úgy gondolták, kifújják a feketéket, akik nem hagyták magukat. Ebbe a zenebonába érkezett az European Dance Company. Gyorsan kiderült nekik is érvényes szerződésük van erre a napra. Vezetőjük Kontzur keresésére indult, végigjárta a kocsmákat, ahol kártyázni szokott, ám ő ekkor már egy Mexikó felé tartó gőzős fedélzetén verte a blattot. Mire visszatért társai már bekapcsolódtak a zenebonába, kitöltötték az addig üres hangközöket. A jazz születésnapján végül fergeteges buli kerekedett. Három zenekar, rengeteg pia, a közönség megőrült, a ház hajnalban leégett. Üszkös romjain osztozkodhattak Johnny Kontzur hitelezői. Kontzur zenetörténeti jelentőségéről mit sem tudva, a Tűzföldön fejezte be hányatatott életét.

*

A náciknak elsősorban nem a zenével volt bajuk, az csak feltételezett, kétesnek tartott eredete miatt bizonyult értelmetlennek, erkölcstelennek, károsnak. Amire a németek nem átallottak szvinget járni!  És „amikor egy német megtanul szvinget táncolni, egy idegen, felszabadulást ígérő üzenetet kap. Ami kiszorítja fejéből a vér és talaj gondolatát, és nem marad ott más csak bőr és haj. Ebben van a jazzdrog hatalma.” Tehát végeredményben a jazz nem más, mint a „zsidók politikai fegyvere.” 1933-ban betiltották a „szélsőségesen vad ritmusokat.” De hogy mi bizonyult annak, azt mindig a helyi kis-hitlerek döntötték el. 1935-ben összbirodalmi szinten kitiltották a „nigger jazzt” a rádiókból. Ez felvetette a kérdést, hol a határ jazz és néger jazz között? Amire annál is inkább válaszolni kellett, mert a zenekaroknak a fellépési engedélyt kiadó Birodalmi Zenei Kamara bizottsága előtt be kellett mutatniuk, hogy fajtiszta árja jazzt játszanak. Ahol persze úgy játszottak, hogy megkapják az engedélyt, amiben sokat segített a tisztviselők mérsékelt jazz zenei műveltsége. Sokszor elég volt a számoknak német címet és szöveget adni. Így lett például a St. Louis Bluesból Lied vom blauen Ludwig.

A plakát felirata: Degenerált zene

Akkoriban Németországban a nemzet és a nép érdekeit hangoztatva sok mindent – mivel ők alkották a szabályokat ráadásul – törvényesen megtehettek a nemzeti szocialisták. Könyveket és festményeket égettek, lemészárolták elégedetlenkedő pártbéli elvtársaikat és egy füst alatt egyéb politikai ellenfeleiket, elhurcolták a más nézeten lévőket, származás alapján német polgárokat fosztottak meg állampolgárságuktól (később kirabolták, rabszolgának vitték, és tömegesen legyilkolták őket). Csak egyet nem tehettek meg. Nem tilthatták be a kor popzenéjét, a jazzt. Ha megteszik csempészbandák, titkos klubok, rejtett lemezgyárak és fedett vegyipari üzemek alakulnak, utóbbiak az állami monopóliummá nyilvánított hanglemez-alapanyag előállítására, hogy kielégítsék a németek igényeit, akik imádták a műfajt. És akkor kitörnek a jazzbandaharcok az illegális zene feletti ellenőrzés megszerzéséért, melyek eredményei a lapok szalagcímein olvashatók:
 
Egy kád polivinilbe kötve találták a vegyészt
Bőgője lett koporsója
Gitárhúrral fojtották meg a zongoristát! vagy
Tubával verték szét a hamburgi jazzmogul fejét
 
Ezek helyett olyan incidensek fordultak elő, mint ami az olimpia miatt jó képet mutató Berlinben a svájci Teddy Staufferrel és zenekarával 1936-ban megesett.

A tetőfokán volt a buli, amikor éjféltájban váratlanul megjelent a rendőrség, meg néhány SS legény. Azonnal abbahagytuk a zenét. Odajöttek, és az egyik, a színpad mögötti plakátra mutatva dühösen megkérdezte: – Nem tud olvasni? A plakáton ez állt: Tilos a szving zene és a szving tánc! Közölte, hogy mivel németül és olvasni is tudok, szándékosan megsértettem a tilalmat. – Tényleg ez tettem volna? Na de uraim, mi tényleg szvinget játszottunk? Egyáltalán mi az? – Izé, öö miért nem játszanak inkább német zenét? Erre belekezdtünk a Bei Mir Bist Du Schoen-be, aminek német címét látva az SS legény elégedetten vigyorgott, nem tudva, hogy ez egy jiddis dal, afféle zsidó himnusz. De félig sem játszhattuk, mert a parancsnok mérgesen rám kiáltott – Hé! Ez pont úgy hangzik, mint valami amerikai zsidó szenny!  Erre abbahagytuk és rékezdtünk a Buggle Call Rag-re. Adtunk neki egy kis indulós hangzást. Dobosunk egy svájci katonai induló ütemét verte, rázendítettünk, felálltunk és meneteltünk. A közönség ugyanezt tette. Masírozott és tapsolt. Nagyobb volt a zaj, mint a Brandenburgi Kapunál egy katonai parádén. Aztán jött a trombitaszóló, amibe Riquet Schleiffer motívumokat csempészett egy náci indulóból, a Horst Wessel Liedből. Az SS-ek döbbenten néztek egymásra, sugdolóztak, aztán gonoszul villogó szemekkel és hangos Heil Hitlerrel távoztak. Benny Goodman Heil! - kiáltotta utánuk klarinétosunk, mire néhányan visszajöttek, és hülye arccal bámultak rá. Majd egymásra. Végül elmentek ők is.

Tilos a Swing tánc - Birodalmi Kulturkamara

Mi ilyenkor a teendő? Hát fel kell mutatni a népnek egy új germán tánczenét! Amire 1938-ban kiírtak egy zenei versenyt, ahol azt ki is választották. Felmutatták, jó példával elől jártak, de a németeket nem érdekelte csak a szving. Akkor nincs más hátra, fel kell használnunk! És 1940-ben lett hivatalos birodalmi jazzband. A Charlie and his Orchestra. Feladata: a Führer üzeneteit szórakoztató formában közvetíteni. A számok szövegit a Propagandaminisztériumban írták. Képzeld csak el! A minisztérium zenei főosztályának, könnyűzenei alosztályán szól a jazz, a legdivatosabb angol-amerikai slágerek, a munkatársak pedig adott szempontok szerint többnyelvű gúnydalokat faragnak rá. Amikor megmutatják a főnöknek, szorongva figyelik Goebbels arcát. Ha nevet (persze egyre ritkábban), vagy elmosolyodik, akkor örömükben lejtenek egyet a gépírónőkkel. De az angol miniszterelnök arcát is látniuk kellett volna, mert Churchill nagyon viccesnek találta ezeket. Jókat nevetett, különösen, ha őt is említették. És a briteknek sem volt ellene kifogásuk. A BBC háború után készített felmérése szerint az angol lakosság 26%-a ismerte a minden héten szerdán és szombaton este 9-től sugárzott angol nyelvű adásokat. Charliék természetesen rengeteg lemezt készítettek, amiket a semleges és megszállt országokban, illetve a hadifogolytáborokban a hagyományos módon, az ellenséges területeken pedig repülőgépekről ledobálva terjesztettek. De azért miheztartás végett dr. Goebbels 1941-ben betiltotta a kicsavart ritmusú zenét, a hangnem nélküli melódiákat, és a hangzásmódosítóval felszerelt fúvós hangszereket. Aztán 1943-ban a légiveszélyre és a fronton harcoló katonákkal való szolidaritásra hivatkozva megtiltották a táncot. Csakhogy a frontról szabadságra visszatérő katonák szórakozni és táncolni akartak. És táncoltak is, mert Németország nagyobb városaiban egészen a háború végéig játszottak jazz zenekarok. Még a megszállt keleti területeken lévő csapatokhoz is kiküldték némelyiket, akik a helyi orosz lakossággal is megismertették a szvinget. Akik ennek biztosan nagyon örültek.

Csakúgy, mint azok, akiket az a megtiszteltetés ért, hogy koncentrációs táborok nemzetközi jazzbandáiban játszhattak, az őrzők és őrzöttek nagy örömére, természetesen törvény tiltotta repertoárt. Például Glenn Millertől az In The Mood-ot Európában szinte csak koncentrációs táborokban lehetett hallani. De az új stílus, a bebop is hamarabb lett ismert a belső kis lágerekben, mint a nagy németben. A zenészek között Náci Európa etnikailag és politikailag nem kívánatos muzsikusai mellett orosz és angol hadifoglyok is feltűntek. Buchenwald tizennégy tagú zenekarát, a Rhythmus-t, két francia kommunista vezette, mellettük dán és holland tagokat találunk. Saschenhausen zenekara, a Sing-Sing Boys, egy prágai diáktüntetésnek köszönhette létét. Bár a muzsikusok nem hivatalosan viszonylagos védettséget élveztek, az együttesek tagsága gyakran változott. Némely zenész több tábor zenekarát is megjárta. A cseh alapítású, theresienstadti Ghetto Swingers zongoristája, Martin Roman, a harmincas években Berlinből inkább Amszterdamba költözött. Ahol olyan arra járó zenészekkel játszott együtt, mint a szintén alsóbbrendű Louis Armstrong, vagy a cigány gitár király Django Reinhardt. De 1940-ben a nácik ott is utolérték. 44-ben egy holland lágerből szállították Theresienstadtba. Innen, a zenekar szereplésével készült, ej de jó dolguk van itt a zsidóknak témában forgatott propaganda film felvételei után zenekarostól Auschwitzbe vitték, ahol a csapat fele elpusztult. Ő túlélte.  

A nemzeti szocialista Németországban megjelent a horogkeresztesek világára egy nyíltan fittyet hányó réteg. A szvingesek. Ezek a középiskolás fiatalok találkozóhelyeiken, a parkokban meg az uszodákban, a legvadabb ritmusokat bömböltették hordozható lemezjátszóikon, és angol divat szerint öltözködtek. A fiúk, vagy ahogy magukat hívták: swing boys, vagy hot boys, megnövesztették hajukat és hosszú kabátot meg nyakkendőt hordtak. A lányok - swing babies avagy jazzkatzen - sminket és térdnadrágot viseltek. Amikor 1940-ben a 18 év alattiakat kitiltották a táncklubokból magánbulikat rendeztek, ahol a nácikról, meg a Hitler-Jugendről szóló gúnydalok is előfordultak. Kényszerhajvágás, iskolai kizárás, védőőrizet, végső esetben nevelőtábor várt a javíthatatlan individualistákra.* Aztán persze a harctér. Ahol a harcok szünetében a katonai rádióadókon szvinget hallgattak addig, míg be nem mérték a vevőket, és lőttek zenehallgatásnak. A mind gyakoribb ésszerű arcvonal kiegyenesítés, tervszerű rugalmas elszakadás, és taktikai visszavonulás végrehajtása azzal az előnnyel is járt, hogy a német katonák egyre tisztábban hallották a berlini rádió adásait. És akinek nem volt szerencséje, annak az idegen, felszabadulást ígérő jazzdrog helyett egy golyó szorította ki a két füle közül a vér és talaj gondolatát.

*

*A szerzőnek itt eszébe jut, hogy annak idején, amikor felmerült a kérdés, hogy voltaképp melyik szubkultúrához tartozónak vallja magát, rövid gondolkodás után annyit mondott:
szvinges fickó. Akkoriban a németekkel egy időben – ráadásul német megszállás alatt élő – francia szvingesekről olvasott. „A hímnek göndör fürtjei voltak, és égszínkék öltönyének zakója a vádlijáig ért. Hátul három hasíték, hét buggy, két egymást fedő dragoner volt rajta, elől pedig egyetlen gombbal csukódott. A nadrág épp csak hogy kilógott a zakó alól, és olyan szűk volt, hogy a vádlija obszcénul kidudorodott a fura hüvelyféle alatt. A gallér a fül felső pereméig ért. A fülek egy-egy gomblyukon kandikáltak ki mindkét oldalon. A nagy hozzáértéssel megkötött díszzsebkendő narancs- és mályvaszínben játszott. A vajszín cipőn ezernyi apró lyuk tátongott, és kilátszott belőle a zokni, mely éppen olyan mustárszínű volt, mint az Őrnagyé. Szvinges fickó volt, az biztos. A nőstény is zakót viselt, amely alól legalább egy milliméternyit kilátszott a mauriciuszi tarlatánból való bő szoknya. Társáénál kevésbé szertelen viselete alig-alig hívta fel magára a figyelmet: élénkpiros blúz, négerbarna harisnya, alacsony sarkú halványsárga disznóbőr lábbeli, kilenc aranyozott karperec a bal csuklón, karika az orrban.” További információk a francia szvingesek viselt dolgairól: Boris Vian – Venyigeszú és a plankton.  

S még valami. Sosem jó, ha egy szójátékot magyarázni kell, én most mégis örömmel teszem. Az írás címe a Producerek című musical betétdalára, a Springtime for Hitlerre utal: