Drága magyar testvéreim!

Az antiszemitizmus helyzete, de mivel magyarok és egymás közt vagyunk, beszéljünk anyanyelvünkön, szóval a nép egészséges zsidóellenes érzületének foka kielégítő. Önzetlen felvilágosító munkánknak köszönhetően egyre többen, és már olyanok is zsidóznak, akiktől nem várná az ember. Mert egyre többen jönnek rá végre, hogy kudarcaik oka a zsidó.

A népi igény erejét jelzi, hogy annyi idő után végre megint van nyíltan antiszemita napilapunk, sőt televíziónk is lett! Nagyon jó jel, hogy ebben az ország egyik leggazdagabb embere üzletet lát. Széles Gábor köszönet érte.

Ugyancsak a köszönet szavai illetik ügyünk zászlóshajójának, a Kurucinfónak bátor, hazafias gárdáját, akiknek sikerült a magyar nemzeti újságírást a klasszikus Der Stürmer* színvonalára emelniük. Továbbá feltétlen meg kell említeni az ifjúságunk világnézeti nevelésében el nem hanyagolható szerepet játszó hard rock és heavy metal szaklapot, a HammerWorld-öt, mely a szívünknek oly kedves „árpádsáv és rock and roll” szlogennel terjeszti magyar és nemzetközi neonáci előadók felvételeit. Közülük népszerűsége okán kiemelendő, az igazságunkat nemcsak mélyen átérző, de azt merészen ki is mondó Moby Dick együttes.

Közös erőfeszítéseink gyümölcse, hogy a Jobbik támogatottsága a teljes népesség körében immár 15%-on áll. De ennél sokkal jobban mutat a biztos pártválasztók esetében mért 25%.

Testvéreim, láthatóan nincs már sok hátra! Kitartásunk lassan megérleli gyümölcsét. S a szüret gazdagnak ígérkezik. Ám a jó gazda a permetezés mellett a gyomlálásról sem feledkezik meg. Ragadjunk hát kapát, és tisztítsuk meg Nobel-díjasaink listáját is az oda is befurakodott galíciai jöttmentektől, akikkel ezer éve kénytelenek vagyunk szent Kárpát-medencénk levegőjét együtt szívni! És akik persze számarányukhoz képest jóval többet szívnak belőle, mint amennyi járna. Mert nagy a veszély! Egyesek mintha nem mernék kiejteni a szót: zsidó. A lista összeállításához használt könyv – Bödők Zsigmond - Nobel-díjas magyarok – szerzője mindössze egyszer írta le, akkor is szóösszetételben, így: zsidóüldözések. Csak azért, mert Kertész Imrénél nem lehetett elkerülni azt, amit Elie Wieselnél sikerült.   

Végül, mert sajnos még mindig itt tartunk, Imre Kertész is összeteheti kezeit (a tarkóján) és úgy rebeghet nekünk köszönetet, hogy oda vittük ahová való. Bár nem író táborba küldtük, de nélkülünk soha a büdös életben nem kap Nobel-díjat. Ő sem.

Hát akkor drága magyar testvéreim, íme a lista:    

Lénárd Fülöp (1862-1947) pozsonyi német család gyermeke. Az 1880-as évektől Németországban él. 1905-ben még magyar állampolgárként, elektron sugarakkal kapcsolatos munkásságáért kapja meg a fizikai Nobel-díjat. 1907-ben meg a német állampolgárságot. Philipp Eduard Anton von Lenard a húszas évek vége felé lép be a Nemzeti Szocialista Német Munkáspártba, majd alapítója és lánglelkű vezetője lesz a szemfényvesztő zsidó fizikával szemben életre hívott Árja Fizika Mozgalomnak.   

Bárány Róbert  (1876-1936) 1914-ben a fülészet frontján elért sikereiért ítélték neki az orvosi Nobel-díjat, de nem találták otthon. Turkesztánban, egy orosz hadifogolytáborból került elő. A svéd kormány közbenjárására előbb megetették, majd megfürösztötték, majd 1916-ban kiengedték. A díj mellé felkínált svéd állampolgárságot is örömmel fogadta a bécsi születésű magyar zsidó.

Zsigmondy Richárd (1865-1927) bécsi születésű kémikust 1925-ben tüntették ki az élet számos területén nélkülözhetetlenné vált enyves anyagok, a kolloidok kutatásáért. Színmagyarsága ellenére nemcsak állampolgársága volt osztrák, identitása is.

A C-vitamin azonosításáért 1937-ben orvosi Nobellel jutalmazott Szent-Györgyi Albert (1893-1986) az egyetlen, aki Magyarországon végzett kutatásaiért kapta a díjat. Tíz év múlva a Magyar-Szovjet Művelődési Társaság társelnöke. Miután megtudta, hogy elnöktársát, Zilahy Lajos írót letartóztatták, Svájcban töltött szabadságáról inkább Amerikába ment. Ahová 1948-ban Zilahy is költözött.     

Hevesy György  (1885-1966) 1914-ben manchesteri kutatásait megszakítva hazatért, hogy katonaként kivegye részét az ország számára tragikus végű öldöklésből. 1919-ben a Tanácsköztársaság Közoktatási Népbiztosságának felsőoktatási reform felelőse* – aki később az aerodinamika oktatását forradalmasította az Egyesült Államokban  – felkérte a Műegyetem kémia-fizika tanszékének vezetésre. Az ajánlat elfogadása miatt 1920-ban megvonták tőle az előadási jogot. Ilyen ember itt ne tanítson! Majd Dániában, ahová Niels Bohr* hívta. 1943-ban, szívének oly kedves rádióaktív izotópjai hozták el a kémiai Nobel-díjat, az akkor már svédben élő tudósnak, mert, bár az 1940-ben német megszállás alá került Dániában a kormány és a lakosság kiállt embertársaiért, és következetesen szabotálták a zsidóellenes rendelkezéseket, tudta, hogy a náci türelemnek is van határa. A brit természettudományos társaság, a Royal Society tagja német állampolgárként fejezte be életét. Ami után nyugodt szívvel térhetett vissza Magyarországra. A Kerepesi temetőből talán nem fogják kidobni.

Békésy György (1899-1972) 1946-ban költözött Svédországba, onnan egy év múlva Amerikába, 1966-ban Honoluluba. A hallást és a fület vizsgáló kutatásainak eredményeiért 1961-ben orvosi Nobelt kapott fizikus hamvait végakarata szerint a Csendes-óceánba szórták.

Wigner Jenő (1902-1995) a 20-as évek második felében Németországban dolgozik. 1930-ban barátjával, a szintén zsidó Neumann Jánossal* együtt elfogadja a Princentoni Egyetem invitálását. A fizikai Nobel-díjat 1963-ban kapta meg az első atomreaktor megtervezője és felépítője.    

Gábor Dénes (1900-1979). A holográfia elvét már 1947-ben kidolgozó, érte 1971-ben kitüntetett fizikus, 1933-ban inkább hazaköltözik Berlinből. Négy év múlva a magyar nemzet érdekeit szem előtt tartó első zsidótörvény forszírozása miatt Angliába távozik. Ott nem számított megvetett, másodrendű állampolgárnak.    

Az említett, magyar Nobel-díjasokról szóló könyv Elie Wiesel kapcsán azt is elfelejti megemlíteni, hogy román állampolgárként született Máramarosszigeten. A város észak-Erdély részeként 1940-ben került újra magyar fennhatóság alá, a Németország és Olaszország vezetői által meghozott második bécsi döntés nyomán, melyet, a nemzetközi elismertségnek örvendő, Felvidék magyar lakta részeit visszaadó elsővel szemben, már csak Németország és szövetségesei ismertek el. Akik közül az egyik, egy megnemtámadási szerződés fejében, területrendezés esetén támogatta volna Magyarország Romániával szemben támasztott további területi igényeit, de Horthynál ekkor még szóba sem jöhetett semmiféle szerződés a Szovjetunióval. Inkább tovább sodródik a barna árral, és 1944-ben kirablásuk után Auschwitzba utaztatja a Máramarossziget környéki zsidókat, ahol az 1928-ban született Wiesel anyja és nővére szinte alig szenvedett, mert érkezés után rögtön kipróbálhatták milyen civilizált dolog a gázkamra. Amit az apja sem úszott meg.

Ő Párizsba költözik, író lesz, aztán amerikai állampolgár, 1986-ban Nobel-békedíjat kap emberi jogi aktivitásáért: hogy soha senkivel ne történhessen meg az, amit vele és családjával művelt egy erőszakos kisebbségi akarat meg a nagy népi közöny.   
Természetesen a románok is magukénak vallják.

Polányi, John Charles 1929-ben Berlinben született, a kémikus és filozófus Polányi Mihály fiaként, aki 1920-ban költözött oda. Ahonnan 1933-ban családjával együtt Manchesterbe települt, ahol az egyetem fizikokémia tanára lett, és senkit sem zavart, hogy zsidó. Fia apjára ütött, kémikus lett. Nobel-díjjal 1986-ban tüntették ki a vegyi reakciók sebességének vizsgálatáért. 1952 óta Kanadában él.    

Oláh György (1927) 1956-ban hagyta el az országot. 1971 óta az Egyesült Államok polgára. 1994-ben kapott kémiai Nobel-díjat.

Sárközi Mátyás író visszaemlékezése: „bátyámmal együtt bekerültünk a híres Sztehlo Gábor-féle, fiúk városa jellegű Gaudiopolis-intézetbe. Sztehlo Gábor, aki szerintem megérdemelné, hogy szentté avassák, evangélikus lelkészként a háború alatt körülbelül ezer zsidó gyereket mentett meg oly módon, hogy a pesti és budai nagyiparos és arisztokrata barátai villájába beállított tíz-tizenöt gyerekkel, és azt mondta, például vitéz Szenczy Aladárnak: Bujtasd el őket, és ha jönnek a nyilasok, kérd ki magadnak: miként merik feltételezni, hogy egy vitéznek zsidók bujkálnak a házában? Így mentett meg közel ezer gyereket, többek közt egy 17 éves fiút, Oláh Györgyöt, a későbbi Nobel-díjas vegyészt, akinek a szerves kémia megújítását, az ólommentes benzin kifejlesztését köszönheti a világ.” Jelenleg metil-alkoholban utazik. Társaival kidolgozott módszere szerinte lehetővé teszi, hogy ez legyen a jövő kifogyhatatlan, megújuló energiaforrása.  

Harsányi János (1920-2000) matematikát és filozófiát akar tanulni, de apjának gyógyszertára van. Így nincs mese, irány a Lyoni Egyetem vegyészmérnöki kara. Amit a háború miatt a Budapesti Egyetemre kell cserélnie. Itt szerez gyógyszerész diplomát 1944-ben. Hét hónap munkaszolgálatra viszik a keleti frontra. Melynek tulajdonképpeni megszűnése miatt már nincs rájuk szükség. Hát bevagonírozzák, hogy ausztriai kényszermunkára vigyék őket. Harsányi a társasutazás helyett a bujkálást választja: Budapesten megszökik az állomásról. Jezsuiták rejtegetik olyan sikeresen, hogy a háború után katolizál. Visszamegy az egyetemre, filozófiát és szociológiát tanul, teológiát hallgat. Kitűnő időzítéssel laikus testvérként csatlakozik a Domonkos Rendhez. Az egyetem szociológiai intézetében dolgozik. Nem sokáig, mert az egyetértés a mindent elöntő marxista hablattyal nemcsak ajánlatos, hanem kötelező is – viszont ő a száját sem képes tartani. 1948-tól azon fáradozik, hogy minél kisebb veszteséggel adhassa el az államnak gyógyszertárát. Egy patika az államot nem érdekeli. 1950. augusztus 1.-én a nép nevében ünnepélyesen elveszi mind. De ezt már nem várta meg. Néhány hónappal korábban mennyasszonyával és annak szüleivel leléptek. A szögesdrót és az aknazár miatt a Fertő mocsarán át, hosszas bolyongás után érkeztek Ausztriába. Ahonnan Ausztráliába mennek. Ahol nem ismerik el diplomáit, így kétkezi munka mellett estin szerez közgazdasági oklevelet Sydneyben. 1956-ban Rockefeller-ösztöndíj segítségével a kaliforniai Stanford Egyetemen doktorál. Disszertációját játékelméletből írja. Az ausztrálok értetlensége miatt helyét nem találó, 1961-ben Amerikába költöző Harsányi 1994-ben kapja meg a közgazdasági Nobel-díjat a korlátozott információjú játékelmélet kidolgozásáért. Ami arról szól, hogy mi a teendő akkor, ha a játék nem kooperatív résztvevői csak részben ismerik a másik céljait. Ennek alkalmazásával az USA nemcsak a hidegháborút nyerte meg, de az ehhez szükséges állami bevételeket is jelentősen megnövelte.   
Arról nincs hír, hogy a rendszerváltás után patikáját visszakérte volna.

Az 1937-ben Karcagon született Herskó Ferenc családjához kegyes volt a sors. Apját 1942-ben munkaszolgálatra vitték, ahol gazdát cserélt, és az oroszok dolgoztatták tovább 1946-ig. Családját 1944 kora nyarán deportálták, szerelvényüket a lebombázott vasútvonal miatt Lengyelország helyett Ausztriába irányították, ahol csak a kényszermunka örömei várták őket. A mázlisták 1950-ben kivándoroltak Izraelbe. Ahol Avram Hershkoból biokémikus lett, és a fehérjék lebontásának folyamatáért 2004-ben kapott kémiai Nobel-díjat.  

A XX. század második felének legnagyobb hatású közgazdászát, Milton Friedmant 1976-ban tüntették ki a díjjal. Az 1912-ben New Yorkban született beregszászi zsidó ivadék annyira sem magyar, mint amennyire Al Capone olasz.

Hogy a Berlinben élő Kertész Imre miért kapott 2002-ben irodalmi Nobel-díjat, azt mindenki tudja. És emlékszik a magyar nemzet jobbik részének felháborodására azon, hogy a régóta idevárt, már nagyon esedékesnek tartott díjat egy (…) zsidó kapta. Pocskondiázását azóta is folytatják azok, akik a szebb jövőt a múlt század sötét középkorában vélik felfedezni.

*

Kedves többé-kevésbé antiszemita testvéreim! Ez a magyar valóság. Ami nem lenne olyan, amilyen, ha az a sok minden, amit csak ezek az elüldözött fejek létrehoztak, itt valósul meg, mert akkor ezek haszna is itt jelentkezik. És most, hogy az írás a végére ér, talán már rájöttél, hogy az antiszemitizmus az egyik legnagyobb ostobaság a világon. Viszont ha ragaszkodsz téveszmédhez, akkor a nemzet igazi ellensége Te vagy. És ha azt gondolod, hogy legalább a golyóstoll megmarad, hát tévedsz. Azt is ők adták a kezedbe.    

-

* Der Stürmer: a náci Németország alpári, pornográf, antiszemita magazinja. Alapítóját, Julius Streichert
1946-ban végérvényesen felfüggesztették.

* Kármán Tódor (1881-1963): matematikus és fizikus. Például a szuperszonikus repülést, és a hiperszonikus űrhajózást köszönheti neki Amerika. Zsidó.

* Niels Bohr: Nobel-díjas (1922) fizikus.

* Ő találta ki a számítógépet.

A brit király meglepően kétes egzisztencia. Állítólagos kortársai egyetlen szóval sem emlékeznek meg róla, ami tekintetbe véve hírnevét, meglehetősen furcsa. Először 830 körül bukkan fel egy történeti munkában, mint sikeres hadvezér, király csak a 11-12. századra lesz belőle, ekkora derül ki, hogy 465 körül született és 542-ben halt meg, legalábbis Geoffrey of Monmouth (1100 k. – 1150 k.) szerint, aki Britannia királyainak történetét latin nyelven bemutató művében elsőként népszerűsíti Artúr legendáját:

Uther Pendragon királyt ellenségei megmérgezik. Fia tizenöt évesen örökli trónját. Artúr nemcsak sikeresen száll szembe az angol és szász hódítókkal, de távolabbi területekre is kiterjeszti hatalmát: Írország, Orkney-szigetek, Izland, Norvégia, Gothland (Svédország déli része), Aquitania (dél-nyugat Franciaország), Gallia és Dacia (a késő római provincia Bulgária és Szerbia területén feküdt). Fővárosa Cair Legeion guar Uisc. (Később Caerleonra rövidült. A római korban jelentős katonai támaszpont. Ma Newport külvárosa.) Európa legvitézebb lovagjai gyűlnek udvarába, melynek pompája Róma nagyszerűségével vetekszik. Sőt - és ez minden csodát felülmúl - római légiókkal is harcol - a birodalom nyugati felének összeomlása után! Mivel hódításai sértik a birodalmat, ezért Gallia helytartója Leó császár nevében Rómába rendeli, hogy a szenátus döntsön sorsáról. Artúr el is indul. Lovagjaival átkel a csatornán, útközben legyőz egy óriást, majd szétveri az egyesült kelet-római sereget. Távolléte idejére a királyságot unokaöccsére, Modredre bízta. Az nemcsak a trónt, de feleségét Guanhumarat (Guinevra) is elbitorolta. A csatában Modred elesik, Artúr halálos sebet kap. Avallon szigetére viszik,

ami egy város Burgundiában. És milyen érdekes, 470-ben épp ide menekült a nyugat-rómaiak oldalán a gótokkal vívott vesztes csatája után Riothamus, Kis-Britannia (azaz Bretagne) királya. Királyságának lakói Britanniából költöztek ide. Ugyanis a helyzet cseppet sem olyan rózsás, mint amilyen legendás, ugyanis mindennek az ellenkezője igaz: Artúr helyett káosz uralkodik, a britek nemcsak a betörő germán törzsekkel vívnak elkeseredett harcokat, hanem egymással is.

Geoffrey of Monmouth könyve annyira sikeres, hogy áthajózik a csatornán, és Normandiában egy Robert Wace (1110 k. - 1174 u.) nevű alak, Roman de Brut címmel megírja normann nyelvű verses változatát. Amire talán azért volt szükség, hogy az Angliát meghódító normannok valamelyest tisztában legyenek az ország történetével. Ugyanis közben Normandia hercege örökölte az angol trónt, s 1066-ban kénytelen volt fegyverrel érvényesíteni a megtámadott végrendeletet.   


Wace hozza elő Artúr Kerek Asztalát, és kiderül, hogy kardját, az addig elterjedt Caledfwlch és Caliburnus helyett inkább Excaliburnek hívják. Ezt fejleszti tovább Champagne grófjának pezsgő udvarában Chretien de Troyes, aki 1170 és 90 között részekre bontva több darabban dolgozza fel Artúr legendáját. A borzalmas brit neveket a ma ismert középkori francia alakjukba fordítja, megnevezi Camelot várát és benevezi a történetbe Lancelot, és Percival lovagokat. Az ő találmánya, hogy a király lovagjaival a Grál keresésére indul, ami azonban nála még nem egyéb, mint egy jó nagy, mély tál, mely fejedelmi lakomák kelléke. Jézus vérével telt kupává és szentté csak egy 13. század eleji feldolgozásban változik. A mondakör részeként Németországban ekkor íródik Tristan, Parzifal, és fia, Lohengrin története.

A francia változatok Angliában is népszerűek. Fordítani sem kell őket, hisz francia eredetű dinasztiák uralkodnak, s az előkelők is onnan származnak. Az angol királyok óriási franciaországi birtokokkal rendelkeznek, jóval nagyobbal mint a francia királyok, akiknek hűbéresei. Ráadásul trónigényük is van. Ennek a százéves háború (1337-1453) vet végleg véget. Elvesztése alkalmából elborul az angol király elméje. Elmebaját - ahogy trónigényét is - nagyapjától, VI. Károly francia királytól örökölte.   

A hatalomért kitörő, a rivális dinasztiák címereiről rózsák harcának nevezett polgárháború (1455-85) jelentéktelen szereplője Sir Thomas Malory (1415-1418 között -1471). Általa nyeri a legenda „végleges” formáját. Ő ráérő idejében, két szökés között a börtönben egységbe foglalva újrameséli a történetet. A börtön Sir Thomas második otthona. Életének utolsó húsz évében ki-be járkál. Számláját számtalan útonállás, néhány betörés, egy-két zsarolás és nemi erőszak terheli. Természetesen rosszakarói aljas rágalmai. Persze polgárháborús időkben főleg minden csak nézőpont kérdése, de százvalahány csoportosan elkövetett rablással alaptalanul ritkán szoktak vádolni valakit, kivált, ha parlamenti képviselő is az ember.    

Műve 1485-ben Artúr halála címmel jelent meg. Miszerint a királyt a remete életet választó volt Canterbury püspök temette el egy kis kápolnában Glastonburyben. Ahol 1190-ben szerzetesek találták meg sírját. Egy hatalmas tölgy törzse volt koporsója. Felesége is ebben feküdt. A kortársak annak ellenére kegyes hamisításnak tartották a leletet, hogy a sírban egy keresztet is találtak, rajta latin felirat:

„Itt nyugszik a nevezetes Artúr király Avalon szigetén.”

Na ez majd növeli a lankadó zarándok forgalmat, és élénkíti az adományozó kedvet – gondolták a barátok, akiknek nemrég égett le apátságuk.


Artúrt eddig összesen tizennégy létező királlyal próbálták azonosítani. Azért ilyen magas az elképzelhető személyek száma, mert azokban, a rómaiak távoztával (410) egyre zavarosabbá váló időkben a sziget több, egymással hadakozó önálló királyságból állt. Artúr legendája sok olyan eseményt tartalmaz, amelyet más és más és megint más személyhez lehet kötni. Még egy 2. század végi, Britanniában szolgáló római lovassági parancsnokot, Lucius Artorius Castust is sikerült felfedezni benne, aki elsőként viselte az Artúr nevet arrafelé. Artúrban, lehántva róla a teljesen képtelen elemeket, a korai brit történelem eseményei egyesülnek. Az egységet és békét teremtő jó királyban, akinek elképzelt, igazságos uralkodása volt a helyi aranykor.  

Lehántva róla a teljesen képtelen elemeket, például

A legenda két kardot említ. Az első egy sziklából állt ki és csak királyi vérből származó ifjú húzhatta ki onnan (ámbár akkoriban sok ilyen szaladgált arrafelé). Ezt Artúr egy csatában eltörte, de hát nem is ezt nevezték Excaliburnek, hanem. A király tanácsadója, Merlin aggódott, hogy mi lesz az uralkodóval rendes kard nélkül. Közbenjárt tehát szeretőjénél, a Tó Tündérénél, hogy szerezzen az egy tisztességes darabot. Mely Avalon szigetén manók kovácsműhelyében készült és nevezték azt Excaliburnek, amit elég szokatlan módon egy tóból kinyúló kéz adott át tulajdonosának. Aki tizenkettedik csatájában halálos sebet kapott és elmúlás közben megkérte egyik fegyvertársát, vigye vissza a kardot oda, ahonnan való. Az elvitte, azt átvette a tóból kinyúló kéz. Azóta ott van.

És Artúr persze hogy nem halt meg. Egy barlangban alszik, és ha népének megint rá lesz szüksége, előjön. És nagyon fog csodálkozni.

1926 – 1993

Zenés életút: 

(A számok listája a cikk alján található.)

Budapesten született zenész cigány családba. Négy évesen már hegedül, később meg konzervatóriumba jár, majd lokálokba zenélni. Közben a nótát meg a klasszikusokat jazzre, a vonót pengetőre cserélte. Az ország leghíresebb mulatójának, az Arizonának állandó zenekarában, a Szabó-Quitter Bandben játszik. Első lemezfelvételét is velük készíti 1943-ban.

Az Arizona. A társaság úgy döntött, megnyomja a páholy süllyesztő gombját, s leszáll az alagsorba.

Aztán Horthy Miklós azt üzeni, hogy elfogyott a regimentje, és neki is el kell menni. 1946-ban a harmonikás Tabányi Mihály zenekarának, a Pinocchiónak egyik gitárosa. Majd a Dessewffy utcai Capri bár zenekarában játszik. Erre emlékszik vissza a dobos, Svarba Zoltán. (Emlékiratait a Jazzkutatás folyóiratban Csányi Attila idézi.)

„Amit itt elmondtam, nem lett volna említésre érdemes, ha a zenekar tagjai, akiket Borzas összeszedett, nem olyanok lettek volna, mint amilyenek voltak. Én már a kezdés első napjaitól kezdve aggódni kezdtem, mert most, amikor a szolid magyar zene hangzásait akarják kialakítani, mi itt a Capriban a legszélsőségesebb interpretálókkal és improvizálókkal, a legmodernebb stílusokkal próbálkozunk. Ezek a muzsikusok

Kertész Kornél – zongora, Bacsik Elek – gitár, Piroska Zoltán – tenorszaxofon, Radics Gábor – vibrafon, Schwarzenberger Henrik – altszax, klarinét, hegedű, Leczák Borzas avagy Séró Árpád – nagybőgő, Szamosi Buli – szaxofon

az ország legmegcsodáltabb csodabogarai voltak, és a legvadabb elképzeléseknek hódoltak. Már kezdéskor úgy jöttünk össze, mint ahogyan a gladiátorok érkezhettek az arénába.”

„egy alkalommal Borzas a szünetben elgondolkodva és egy kicsi szemrehányással a hangjában így szólt: Mégiscsak furcsa, hogy ebben a zenekarban négy remek hegedűs van és nincsen egyetlen hegedűre írt anyagunk sem. Mi játszunk modern be-bop számokat, de a hegedűseink nincsenek kihasználva. A szünet lejárt és a zenekar tagjai ismét elfoglalták a helyüket a pódiumon, amikor Bacsik Elek, az egyik „tanár úr” megszólalt: Sérókám, játsszatok csak. Én mindjárt készen leszek az írással. Félreült a zenekar melletti kis asztalhoz. A kottapultjából kihalászott kottapapírokra villámgyorsan róni kezdte a kottafejeket. Közben szólt a zene, ami azonban nem zavarta. Alig telt el egy negyedóra és Bacsik Elek a Vonósok ünnepe című amerikai számnak négy hegedűre szétírt és helyenként polifónikus mozgásokkal tarkított szólamait lerakta a pultokra. A négy szólam összejátszva hibátlan, ízléses, ötletes mozgásokkal díszített kis remekmű volt.”

Vágóhídra menet a Blaha Lujza téren  (1947, háttérben a Nemzeti Színház)

1947-ben még készít egy lemezt Radics Gáborral, november 30.-án szerepel a Zeneakadémián, a G. Dénes György rendezte, Itt van Amerika ritmusa című műsorban, aztán az uralkodó ritmusok elől inkább Bécsbe költözik. Aztán meg az Európánál akkor jóval nyugodtabb Libanonba két évre. Bejrút, a függetlenségét Franciaországtól nemrég elnyert állam fővárosa európai városnak számít, és pezseg a zenei élet is.

1950-ben érkezik Nápolyba,

ahol Renato Carosone triója vele válik kvartetté. (Carosone az olasz könnyűzene egyik meghatározó egyénisége. Tőle, ha mást nem, talán a Tu vuo’  fa l’ americano-t ismered, még ha nem is őt hallottad.) Sajnos nem sokáig maradnak együtt, a nagy sikerekben már nincs része. 1957-ben, amikor Carosone és zenekara már az Egyesült Államokban turnézik óriási sikerrel, és Kubában meg Venezuelában is fellépnek, ő két évre Spanyolországba megy, ahol flamenco gitárosokat kísér hegedűn. 1959-ben rövid portugál kitérő (ahol gondolom fado énekeseket kísér gitáron) után Párizsba költözik, ahol rengeteg az amerikai. Az óceán túlpartján divat lett Franciaország.

Az új évet már lemezzel ünnepeli: 1960. január 1.-én jelenik meg a trombitás Clark Terry zenekarának Paris című lemeze, amin ő gitároz. S rögvest új felkérés érkezik. Quincy Jones ekkor Párizsban él. Itt tanul, és iskola mellett a Les Double Six jazz énekegyüttessel vonul stúdióba első lemezük felvételére. Viszont kéne egy jó gitáros.
- Nem tudsz valakit, Clark?
- Hát van itt egy cigány. Nemrég érkezett. A Django Reinhardt kuzinja.

Sokan még mindig ebben a hitben vannak, mikor a valóságban valahogy így történhetett:
- Te, ha nem a testvére vagy öcsém, akkor az unokatestvére, mer így csak a Django tudott.

Rámondták, rajta maradt.

Hogy kicsoda Django Reinhardt? Minden idők egyik legjobb gitárosának tartott belga cigány.

1962-ben Dizzy Gillespie franciaországi bandájában zenél, például (a később filmzenéiért négy Grammyt, és hat Oscar-díj jelölést kapott argentin) Lalo Schifrinnel. Ennek emlékét Gillespie Dizzy on the French Riviera és New Wave című lemezei őrzik. Végre saját korongja is megjelenik. Két év alatt négy. Sztárnak számít. Serge Gainsbourg vele, és Bacsik ekkori állandó társával, Michel Gaudry nagybőgőssel készíti ötödik lemezét, amin társzerzőként is feltűnik. (A később kiadott koncertfelvételen, a Theatre des Capucines-en is ő gitározik.)

A kor legnagyobb csillagaival dolgozik együtt – hogy csak a Magyarországon némileg ismert neveknél maradjunk – például Juliette Grecoval vagy a színésznő Jean Moreauval. (Két filmfelvétel Moreauval: 1 és 2. ) Népszerű ember, a televízióban is gyakran szerepel. De ez neki nem elég. Hajtja a vére. 66-ban Tzigane Elek Bacsik menni Amerika.

Először egy new yorki magyar étteremben egy csellistával hegedül, illetve a manhattani magyar night clubban, a Csárdásban – hogy is hívhatnák másképp – néha beugrik helyettesíteni a prímást. Majd a Hungarian Gypsy Orchestra első hegedűse a Tzigani című, kicsit esztrádos, amolyan táncszínházas produkcióban:

Aztán egy örmény buzuki együttessel turnézik, ahol buzukin játszik. Egy régi ismerős, Quincy Jones lép közbe. Ő ekkor a legfelkapottabb filmzeneíró Hollywoodban. 1971-ben a Dollars című film zenéjén dolgoznak együtt, többek közt Little Richarddal és Roberta Flackkel is.

Las Vegasban köt ki. Itt játszik mindenféle sztárokat kísérő és egyéb zenekarokban, produkciókban. Egyszer még Elvis háta mögött is hegedül. Végre 1974-ben újra együtt Dizzyvel egy fesztiválon, és Bob Thiele, a producer (Coltrane, Mingus, Sonny Rollins, Archie Shepp, BB King, Muddy Waters, John Lee Hooker, illetve a What a Wonderful World társszerzője) is felfigyel rá. Megpróbálja visszahozni. Két lemezt csinálnak együtt: I Love You (1974), Bird and Dizzy: A Musical Tribute (1975). Az áttörés elmarad, Bacsik Vegasban marad, ahol az amerikai szórakoztatóipar egyik legsikeresebb figurájának, Wayne Newtonnak koncertmestere és első hegedűse.

A Ceasar Palaceban Tommy Viggel és Tom Ellis-szel

1984-ben még részt vesz Los Angelesben az Olimpiai Jazz Fesztiválon, melynek szervezője az ütőhangszeres Tommy Vig, akivel nemcsak Las Vegasban, de a régi szép időkben Budapesten is együtt zenélt. 1989-ben fellép az első Quebeci Jazz Fesztiválon, és ha már itt van – Kanadában még úgysem élt – marad. Klubokban és éttermekben játszik még két évet, míg be nem köszön a stroke. 1993-ban halt meg az Egyesült Államokban a dohányozás egyik mellékhatásában.

Bacsik Eleket szépen lassan elfelejtették. Csak Franciaországban nem. Meg itt, a Részeg elefánton.

*

Számok listája

1. Michel Legrand – Di-gue-ding-ding (1962)
2. Renato Carosone – Tu vuo’ fu l’americano (1959, ebben persze nincs benne)
3. Les Double Six – Rat Race (1960, ebben a számban meg pont nincs gitár…)
4. Clark Terry – Don’t Ever Leave Me (1960)
5. Dizzy Gillespie – For The Gypsies (1962)
6. Bacsik Elek – Blue rondo a la turk (1963)
7. Serge Gainsbourg – La femme des uns sous le corps des autres (1963)
8. Serge Gainsbourg – La javanaise (1963)
9. Serge Gainsbourg – La saison des pluies (1963, a közös szerzemény.)
10. Bacsik Elek – Room 608 (1963)
11. Barbara – Au bois de Saint-Armand (1964)
12. Jeanne Moreau – Les mains sur les tempes (1966)
13. Brigitte Fontaine – C’est pas d’ma faute (1966)
14. Doug Kershaw & Don Elliot – Redeye Runnin’ Train (1970)
15. Little Richard – Do It – To It (1970)
16. Don Elliot – Money Runner (1970)
17. Bacsik Elek – I Love You (1974)

Diszkográfia

Bacsik Elek
– The Electric Guitar of The Eclectic Elek Bacsik (1962)
– Bossa Nova (EP, 1962)
– Jazz Guitarist (1963)
– Guitar Conceptions (1963)
– I Love You (1974)
– Bird and Dizzy: A Musical Tribute (1975)

Mint közreműködő

- Kenny Clark with Andy and the Bey Sisters: Al Back néven hegedül, illetve Alexis Backsix néven gitározik. A felvételek 1959 végén készültek. Állítólag a 70-es években megjelent.
- Clark Terry – Paris (1960)
- Dansez et revez avec le trio Lou Bennett (1960)
- Les Double Six – The Double Six of Paris (1961). A lemezen három számban játszik. A felvételek 1960 elején készültek. CD-n Les Double Six recontrent Quincy Jones címmel adták ki, és hozzácsapták az LDS 1962-es lemezét is.
- Barbara Chante Brassens et Brel (1961, a felvételek 1960. szeptemberében készültek) és Barbara chant Barbara (1964)
- Dizzy Gillespie – Dizzy on the French Riviera (1962) és New Wave (1963): két számban gitározik, 1962-ben vették fel Párizsban.
- Jeanne Moreau – 1963, és 12 chansons nouvell (1967)
- Serge Gainsbourg – Gainsbourg Confidentiel (1963) és 1963 théâtre des capucines (2001)
- Michel Legrand – Archi-Cordes (1964)
- Brigitte Fontaine, Jacques Higelin – 12 chansons d’avant le déluge (1966)
- Jacques Higelin – Priez pour Saint Germain des prés (EP, 1966)
- Hungarian Gypsy Orchestra – Zigani Ballet (1966)
- Hrach Yacoubian – A Night with Yacoubian in Fresno (1967, talán). A buzuki zenekarral készült koncertfelvétel.
- Quincy Jones – Dollars (1971)
- Butch Baldassari – What’s Doin’ (1987). Mr. Elbak néven hegedül és gitározik

Minden bizonnyal kiegészítésre szorul.

Nagy a bizonytalanság a nemzetközi sajtóban, hisz oly régen történt, hogy John Maloof 29, 30, 32 éves ingatlanügynök, az Észak-Chicagoi Történelmi Társaság elnöke, 2007-ben árverésre ment, ahol megvett egy csomó negatívot, hátha talál képeket az egyik városrészről készülő könyvéhez. Nem talált. Viszont az előhívott képek teljesen megváltoztatták az életét.

1896 augusztusában a Francia-Alpokban fekvő pár száz lelkes Saint-Julien en Champsaurben a 16 éves Eugenie Jaussaudot megerőszakolja egy istállófiú. A nem kívánt alkalmi kapcsolatból 1897-ben lány születik, Marie. Eugenie szakácsnőnek szegődik el a közeli nagyvárosba, a tízezres Gapbe, majd a távoli három és fél milliós New Yorkba, ahova 1901-ben érkezik több gapi fiatallal együtt. Felcseperedő lánya egy olasz kisvárosban lesz szobalány. 1914-ben követi anyját az ötmilliós New Yorkba. Érkezése után kilenc nappal azzal lesznek tele a lapok, hogy valami lehetetlen helyen, Szarajevóban vagy hol, agyonlőttek valami trónörököst.

Honnan jönnek? Modernből – válaszolja a bevándorlási hivatalnok kérdésére Wilhelm Maier 47 éves mészáros, aki az ötezres Pozsony megyei város, Modor, német nevét diktálja be. (Ma Modra, Szlovákia.) Maier kivándorolt barátjának levelei hatására döntött úgy, hogy útnak indul családjával. 1905-ben 230 dollárral (mai vásárlóértéken kb. 1 225 000 forint) zsebükben szállnak partra a világ harmadik legnagyobb német városában, New Yorkban. Csak Berlinben és Bécsben él több német, mint itt. Manhattanben az Upper East Sideon telepednek le. Apa kórházi kertész, anya (44) htb, 17 éves Alma lányuk árvaházi felügyelő, 11 éves Karl fiúk meg iskolás. Épp idejében érkeznek ahhoz, hogy lássák a 2000 méter hosszú, 37 méter széles, 102 méter magas, kétszintes, 7 sávos, 4 metróvágányos, bicikli és gyalogúttal tervezett Manhattan-híd épülését.

Az akár 1500 lakosú Francia-Alpokban fekvő kisváros, Saint-Bonnet-en-Champsaur útmestere, monsieur Bertrand, feleségével és négy gyerekével 1893-ban érkezik, hogy elképzelései szerint dollárokat szedjenek fel a földről. “Csak le kell hajolni érte!” Nagy a tülekedés. Csak New Yorkba napi 5-10 000 bevándorló érkezik. Ők Connecticut állam egyik iparvárosában, a 7-8 ezres Torringtonban telepszenek le. Az 1880-as születésű Jeanne egy tűgyárban dolgozik. A csupasz téglafalakból és a munkafelügyelők arroganciájából 1898-ban lesz teljesen elege. Április 1-én kilép. Fogja a fényképét és elmegy vele oda, ahol készült. Itt szeretne dolgozni. Bármit megcsinál, amit bír. Nincs mit. De ha lenne, akkor feltétlenül neki szóljon! És szól. Nyomatokat kell pakolni. És állást kap. És nem csak a tulajdonos jobb kezévé válik, de szárnyai alatt 21 éves korára a hat államot magába foglaló New England régió egyik legjobb portréfotósává válik az ekkora már teljesen egyedülálló nő. Az itteni mentalitáshoz alkalmazkodni képtelen, ebbe belebetegedő apja 1900-ban úgy halt meg, hogy gyűlölt mindent, ami amerikai. Családja visszament. A percet is elátkozták, amikor az új világ földjére tették lábukat. Jeanne Bertrand New Yorkba költözik, műtermet nyit.

Maierék Charles (Karl) fia egy fűszerüzletben lesz eladó, itt ismerkedik meg az oda rendszeresen vásárolni járó Marie Jaussauddel. 1919-ben házasságot kötnek. 1920-ban fiú, 1926-ban lány születik: Dorothy Vivian Maier.

Hogy találkozott egymással Jeanne Bertrand és Marie anyja, Eugenie Jaussaud?

1. Jeanne Bertrand nem hisz a szemének. Eugenie! Nem. Képtelenség. De mégis. Tizenhárom éves korukban látták egymást utoljára. Iskolatársak voltak.
2. Eugenie Jaussaud egy fényképész műtermen vagy egy újsághirdetésben meglátja a nevet, ismerősen cseng, és különben is egy francia. Bemegy.
3. Az ifjú pár, Charles és Marie, fényképet szeretne magáról csináltatni. Elmennek a legközelebbi műterembe.

1929. Gazdasági válság. A nagy. Charles Maier egy cukorkaüzem gépésze. Volt. A házassága megromlik. Külön költöznek. Marie a kislánnyal Jeanne Bertandhoz megy, fia az onnan öt percre lakó nagyszülőkhöz kerül. Az apáról nincs adat, talán marad a bérelt lakásban. 1932-ben Miss Bertrand, Eugenie Jaussaud, Marie Maier és kislánya a válság elől hajóra szállnak. Hazamennek Franciaországba a felhők felé. Marie és Vivian annyira jól érzik magukat, hogy maradnak. Ottlétükről fényképek is fennmaradtak. Ezeket Mrs. Maier csinálta saját gépével. 1938 nyarán, talán érezve a közelgőt, de inkább 18. évébe lépett fia miatt úgy dönt, ideje hazamenni. De hova? St. Paul Hotel, 59th street, Manhattan – diktálja be jobb híján a Normandie utaslistájára. És a család hamarosan újra együtt él.

A francia iskolába járó, angolt szinte teljesen elfelejtő Vivian filmekből és színdarabokból tanulja újra a nyelvet, édességboltban, majd ruhaüzletben dolgozik. 1950-ben újra a Francia-Alpokban, hogy átvegye örökségét. Egy évet marad. Biciklivel járja a környéket és fényképez. Visszatérte után dadaként dolgozik, amikor nem, a várost járja és fényképez.

1956-ban 1200 kilométerrel beljebb, Chicagoban vállal munkát. Egy kertvárosi, felső középosztálybeli család három kisfiának kell gondját viselnie. Mary Poppinsként érkezik: nagy kalap, hosszú kabát, hosszú szoknya, kötény, egész cipő és egy hatalmas kézitáska. Fürdőszobáját sötétkamrának rendezi be. Kimenőnapjain mopedjén száguldozik, vagy moziba megy. Barátai nincsenek (legalábbis nem tudnak róla). Magáról nem sokat beszél, de bármiről el lehet beszélgetni vele. A gyerekek imádják. Programokat, kirándulásokat szervez, s egyszer még egy döglött kígyót is hazavisz nekik. És visszavárják. 1957-ben Dél-Amerikába látogat, 1959-60-ban fél évet tölt utazgatással. Örökségéből az USA különböző helyei mellett jár a Fülöp-szigeteken, Thaiföldön, Kínában, Egyiptomban, Jemenben, Olasz- és Franciaországban. 1965-ben a Karib-szigeteken, de megfordul Kanadában is. 1972-ig marad a családnál, de a kapcsolat nem szakad meg.

1987-ben a Chicagoi Egyetem matematika professzorának van szüksége pótmamára.
– Tudniuk kell, hogy az egész életem magammal hozom ide. És az én életem dobozokban van.
– Semmi probléma. Nagy a garázs.
De a 200 dobozt mégis inkább egy raktárba viszik.

A 90-es évek eleji gazdasági válság a dadaipart is visszaveti. Dobozait raktárfülkékben helyezi el, és az olcsóbb lakbér miatt egy Chicagoval összeépült kisvárosba, Ciceroba költözik. Itt akadnak rá a hajléktalanság rémével szembenézni kényszerülő nőre a fiúk, akiket felnevelt. Egy kis zöldövezeti lakást vesznek neki Chicagoban, és fizetik a számláit. És aggódnak érte, mert nagy, éjszakába nyúló sétákat tesz a város lerobbant részein, elbeszélget a hajléktalanokkal, tanácsokat ad nekik, menhelyekre irányítja őket.

2007-ben John Maloof árverésre megy, ahol azoknak a raktárfülkéknek a tartalmát verik dobra, melyekért nem fizették a bérleti díjat. Abban a reményben vesz meg 400 dollárért (ma kb. 110 000 forint) egy dobozt, benne 30 000 negatívval, hogy talál közöttük képeket az egyik városrészről készülő könyvéhez. Nem talál. Viszont a képek láttán megkeresi a többi negatívval teli doboz vásárlóit, és megveszi tőlük azokat. A negatívok mellett előhívatlan tekercsek, fényképezőgépek, hang és filmfelvételek, illetve rengeteg újságkivágás. Csak azt nem tudni, kié.

Az egyik dobozban talál egy borítékot. Egy fotólaboré. Rajta egy név: Vivian Maier. Beüti a Googlebe. Az eredmény: John, Lane és Matthew második anyja. Egy szabad és rokonszenves lélek, aki varázslatos hatással volt mindazok életére, akik ismerték. Bármikor kész volt véleményt mondani, tanácsot vagy segítő kezet adni. Filmkritikus és kivételes fényképész. Egy igazán különleges ember, aki nagyon fog hiányozni azoknak, akik hosszú és csodálatos élete alatt szerették és tisztelték. Emlékét megőrizzük.

2008 karácsony tájt elcsúszott a jégen, beverte a fejét. A legjobb orvosokat és ellátást kapta, de soha nem jött rendbe teljesen. Egy szanatóriumban halt meg 2009. április 21.-én. Pár nappal azelőtt, hogy Maloof megtalálta a nevét. Képeit (talán az 1957-ben elhunyt Jeanne Bertrandon, és a gyerekeknek megmutatott néhány darabon kívül) 2007-ig senki nem látta. Hamvait abban az erdőben szórták szét, ahová annak idején vadepret szedni vitte fiait.

John „I eat coffe” Maloof életét a gyűjtemény feldolgozásának szentelte: 100 000 fekete-fehér negatív, 20-30 000 színes dia, 3000 papírkép, 2000 előhívatlan, főleg színes roll film és 100-nál több 8 mm-es film az 1952-1990 közötti időkből. Nagy részük még feldolgozatlan. Rajta kívül még ketten rendelkeznek jelentősebb gyűjteménnyel.

Vivian Maier első képe 2008 nyarán, még név nélkül került fel az internetre. Első kiállítása 2010-ben nyílt meg Dániában. Első albuma 2011-ben jelent meg. Életéről film készült.

A teljes film

A Maloof gyűjtemény     A Goldstein gyűjtemény     Vivian Maier Facebook

A felhasznált Vivian Maier képek a Maloof kollekció darabjai.

A mult év karácsonyán az Állatorvosi főiskolán lezajlott Nemes Kanári-Madár Kiállításon szereplő igen számos, bájos hangú kanárimadárka közül rövid ismertetésemben csupán az emberi szorgalom és kitartás legszebb eredményével óhajtok foglalkozni. Ezek a „Hunyadi-indulót” fütyülő kanárimadarak. Bármennyire hihetetlenül is hangzik, ezek az apró kis szárnyas állatkák egy egyszerű, de annál magyarabb gondolkozású kanárimadár-tenyésztő sok évi szorgalmas tanítása és okszerű tenyésztése folytán, tökéletesen megtanulták a „Hunyadi-indulót”.

A külföldi származású madarakat a mi anyanyelvünkre Tóth József magyar nemes „Hunyadi” kanáritenyésztő tanította meg, ki 1870-ben Felsőoszkón (Vasmegye) született és 25 éve foglalkozik nemes kanáritenyésztéssel. A boldogabb és olcsóbb időben 500-600 darab kanáriból állott állománya. A Babits-féle törzszsel kezdte a tenyészetet, amelyet később a Seifert-törzszsel javított. Nyolc évvel ezelőtt már megunta Tóth József a kanárimadarainak természetüktől adta nótáit és magyar lelke nagyot gondolt. Miért legyen csak angolul, franciául vagy németül fütyülő kanári, miért ne legyen egy magyarul csicsergő madárka is e világon.

A magyar hazafias gondolatot a tett követte. Tóth József számos hím madarai közül kiválasztott egy hímet, amelynek síp- és füttyhangja a legmegfelelőbbnek bizonyult, hogy a „Hunyadi-induló” fütyülésére kiképezze. Amikor az est beállt, az énekkalitkából kiemelte az erre kijelölt hím kalitkáját és a hosszú estéken át lámpafénynél kezdte az emberfölötti füttytanítást. Tóth Józsefet hazafiasan érző szívében csak egy vágy sarkalta, hogy oly madárkát képezzen ki, mely az egész világ csodájára és főleg nemzetünk dicsőségére, azt az indulót fütyölje, amelyet minden magyar megért és átérez s amely dal a külföldön is megszerzi a magyar szorgalom, kitartás és a hazafiasságon alapuló kultúráltság igazi hírnevét.


Nyolc év előtt a kiválasztott hím kitartó szorgalmas tanítás után eltanulta a „Hunyadi-indulót”, amelynek fészektestvéreivel együtt Tóth József megalapozta a „Hunyadi-törzset”. Azóta tisztavérben tovább tenyészti a törzset, úgyhogy a karácsonyi kanárikiállításon 23 darab hím kanárival szerepelt, amelyek ritmusosan zengik nemzetünk dicsőségére a „Hunyadi-indulót”, oly tisztán, oly tökéletes futamokkal, amely a zeneértőt is csak ámulatba ejtheti. Akinek hihetetlenül hangzik ismertetésem, az e csodás valóságról, nemzetünk egyik csodálatos alkotásáról mindenkor meggyőződhetik, ha felkeresi ez egyszerű, de annál hazafiasabban érző és gondolkodó Tóth József hajlékát (Erzsébetfalva, Pacsirta-telep, Kuruc-u. 12. sz.), hol meghallhatja az idegenből származott kanárimadárka zengzetes magyar dalát, a „Hunyadi-indulót”.

A kis művészekről mindezideig, sajnos, mit sem hallottunk. Hiába, senkisem próféta a saját honában. Ez áll ezekre a csodás madárkákra is, a lelkes magyar tanítómesterre és tenyésztőre is. Az állatkert igazgatósága e sorok írójának felkérésére elhatározta, hogy a kanáritársadalom e magyar nótásait a nyár folyamán többízben az állatkert területén vendégszerepelteti, hogy ámulja és csodálja a közönség a magyar kitartó lelkes munka és tanítás legszebb és eredményes példáját. Bárcsak sok ily Tóth Józsefünk volna, akik minden tettükben csak a magyar nemzeti dicsőség emelését tartanák életcélul.
Ezalatt Tóth József azon ábrándozik, hogy lenne csak megfelelő lakása, helyisége, hol ezeket a „Hunyadi” madarakat a magyar nemzet dicsőségére nagyban tenyészthetné.

Raitsits Emil

*

Erkel Ferenc Hunyadi László c. operájából

1947-ben egy új-zélandi kisvárosban felemelték a sör árát. Lett olyan kavalkád, hogy a miniszterelnöknek kellett beavatkoznia

Elöljáróban nem kell feltétlenül elmondani, mert anélkül is érthető a történet, de azért: 1917-ben Új-Zélandon, a világ másik felén zajló háborúban harcoló katonáikra való tekintettel, szolidaritásból átmenetileg este hat órában állapították meg a kocsmák kötelező zárási idejét. Viszont abból a megfontolásból, hogy a férfiak így több időt töltenek családjukkal, ezen csak 1967-ben változtattak, amikor a zárási időt tíz órára emelték. Jó pár évvel ezelőtt láttam egy új-zélandi naiv festő képét, ezt a címet viselte: Munka után futás a kocsmába. Ahol két generáció tanult meg az ötig tartó munkaidő után egy órán belül minél többet inni. Természetesen akadtak hátsó kocsmaajtók, amiken ha zárás után lekopogtad az egyezményes jelet, kinyíltak. Ez a megoldás főleg a déli sziget nyugati partján dívott. Ahol a szigetország többi részével ellentétben egy pohár sör 7 helyett még mindig csak 6 pennybe került, mert a várható ellenállás miatt az emelt árat évekig nem merték bevezetni, ami akkor válik érthetővé, ha tudod, hogy arrafelé a munkás főleg bányász, favágó, halász, vagy kapcsolodó ipari dolgozó.


A terület legnagyobb városában, a ma tízezres Greymouthban, a pubtulajdonosok helyi egylete egyik napról a másikra, 1947. szeptember 29.-én testületileg 6 pennyről 7-re emelte a sör árát. A helyi szakszervezetek tanácsa azonnal gyűlést hívott össze, és elhatározták, hogy bojkottálni fogják azokat a helyeket, ahol bevezetik az új árat, ami átszámolva 40 mai forinttal emelkedett mindenhol. Kivéve egy mellékutcai kis kocsmát, a Central Hotelt, aminek forgalma a négy és fél hónapos akció alatt alaposan megugrott, míg a 7 pennys helyek kongtak az ürességtől. Ilyen helyekre tisztességes munkások be nem tették lábukat – márpedig sört főleg ők ittak –, és ki is vetették maguk közül azokat, akik igen: egy fűrészmalom munkásai a vezetőség legnagyobb elképedésére egyik reggel közölték, hogy nem hajlandók együtt dolgozni XY-nal, mert látták egy 7 pennys pubban inni. Semmilyen érv nem használt, a munkások elsiettek a 6 pennys kocsmába. S mivel valakit azért nem lehet hazaküldeni a munkából, mert 7 pennys sört ivott, így az üzemet ideiglenesen be kellett zárni. Ez volt az elöljáró jó példa, ami ragadt, és több munkahelyen, főleg bányákban okozott gondot.


A Dobson és a Wallsend bányákban a munkások ma ismét felvették a munkát. A sörvitával kapcsolatos egyetlen esemény a Dobsonban történt, ahol leszállás előtt a szakszervezet a harmadik reggel is gyűlést tartott.  Mr. J. O’Leary – aki a bojkott megsértése miatt hétfőn került a szakszervezet feketelistájára –, és egy másik bányász – ki megvallotta, hogy ugyanebbe a bűnbe esett – jelenléte rövid, de heves gyűlést eredményezett. Ámbár egyértelműen kifejezték Mr. O’Learynek, hogy jelenléte egyáltalán nem kívánatos, ő mégis leszállt a bányába. Nem maradt sokáig. Néhány percen belül a felszínre kísérték.

A helyi sörgyár - félve hogy a többiek máshonnan fognak rendelni - nem mert szállítani a renitens kocsmának, így a Central Hotelbe a sziget keleti feléről, a hegyeken át vitték a sört. A pubtulajdonosok egylete megpróbálta meggyőzni a hegyentúli főzdét, ne szállítson, mire a Szállítómunkások Szövetsége közölte, hogy ebben az esetben mindenhol gondok lesznek a sörszállítással. A munkás-szolidaritás egyik legszebb példájával támogatott greymouthi dolgozók demonstráció, a jelképes 6 pennys sör vedelése közben kitalálták, hogy az lesz a legjobb, ha Working Men’s Clubot alapítanak. Ami egy közösségi non-profit szervezet, alapító-okirattal, hatóságok által jóváhagyott szabályzattal, és ilyen ezen a környéken még nem volt. A forma Új-Zélandon a 19. század végétől kezdett elterjedni. A klubok tagjaik kikapcsolódását, kulturálódását szolgálják, ez nevükben is megjelenik, pl: Munkásklub és Művészeti Társaság. Íme a Wellingtoni Munkásklub és Irodalmi Intézet fennállásának centenáriumán:


Csakhogy a második világháború kezdete óta nem adtak ki új engedélyt, és a bürokrácia útvesztője kifejezés sem véletlenül született. Az iparági és helyi kereteket átlépő problémára viszont gyorsan kellett megoldást találni, amit a közelgő parlamenti választás annyira indokolttá tett, hogy az alapítóknak a miniszterelnök személyesen ígérte meg, hogy hamar meglesz az engedély, csak adják be a papírokat. Karácsonyra már három WMC működött, aztán még négy nyitott ki. A kocsmák egymás után tértek vissza a 6 pennys árra. 1948. február 13.-án végül a pubtulajdonosok helyi egylete is beadta derekát, és hivatalosan is megengedte tagjainak, adják annyiért a sört, amennyiért jónak látják. És a sör mindenütt 6 penny lett. Így ért véget a Nagy Greymouthi Sörbojkott. És boldogan élnek, vidáman isszák a máig 6 pennys sört.

Na nem. Az utolsó mondat első fele talán igaz, a másodikat viszont csak pár évig élvezhették. A 6 pennys sörár hagyományosan egy 10 unciás (nagyjából 3 decis) pohárra vonatkozott. Az ötvenes években a pubok elkezdtek áttérni a 7 és 12 unciás poharak használatára, és ezeknél már nem kötött a hagyomány, meg az infláció is emelt a számokon. Viszont a nyugati parton máig olcsóbb a sör, mint máshol.

Szia,

Itt az Utolsó percek művészete szerzőjének írásai lesznek hamarost.

Na ő az Alice, a részeges elefánt, az a bajszos meg a gazdája